Vannak olyan dolgok, összetalálkozások a metalvilágban, melyekre senki sem számít. Most őszintén, ki gondolta volna, hogy az a Peter Tägtgren, aki olyan zenekarokból ismert, mint a dallamos death metal nagyágyú Hypocrisy, a Pain vagy akár egy rövid kikacsintás erejéig a Lock Up és Bloodbath, plusz ha ez nem lenne elég, akkor a kultikus The Abyss Stúdió főnöke is, ahol olyan bandák anyagai születtek a bábáskodása alatt, mint a Marduk, a Dark Funeral, vagy ami az egyik legaktuálisabb, a Possessed visszatérő albuma, egyszer közös projektbe kezd a germán szupersztár Rammstein énekesével. Pedig megtörtént és ez az együttműködés 2015-re fialt is egy albumot, mely a "Skills In Pills" nevet viselte. Négy évvel később ide is ért a folytatás, az "F&M: Frau Und Mann" és vele együtt egy rakás változás.
Mielőtt elmerülnénk az új anyagban, annyit még elmondanék az első lemezről, hogy a maga idejében nagyon szerettem, de ez inkább volt betudható a Tägtgren-rajongásomnak, mintsem Till Lindemann nevének. Sajnálom, de soha nem voltam egy megveszekedett Rammstein-rajongó. Elismerem őket, sőt, pár éve egy hirtelen jött ötlettől vezérelve végig is pörgettem a teljes életművüket, és fel is fogtam, hogy miért rajonganak értük ennyien, viszont bennem olyan borzasztóan mély nyomot így sem hagytak. Viszont ami anno meglepetés volt a Lindemann kapcsán, az az angol szövege a daloknak, amin lehet vitatkozni, hogy undorítóak-e vagy sem, én egész jókat derültem rajtuk, valószínűleg bennem van a hiba. Most itt a folytatás, ezúttal németül, de ugyanazzal az elmebajjal.
In medias res kezdeném ezt az egészet, mert nagyon nehéz erről az albumról dalonként beszélni, pláne, hogy ugyan a lemez egy kerek egész, viszont egységesnek egyáltalán nem nevezném. Azt teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy az egyértelmű sláger a már előzetesen bemutatott Steh auf, és még ez ápolja a legközelebbi a rokonságot az első album dalaival. Esetleg még az ezt követő Ich weiß es nicht sorolható ide, illetve a beszédes című Gummi - igen, kitaláltátok, ez egy latex fétis dal... - de ezeken túlmenően egy merő kísérletezés az egész anyag. Ezen a ponton tenném hozzá, hogy most talán még több hasonlóságot tud felmutatni a Lindemann a Painnel.
Ez nem annyira meglepő, tekintve, az elmúlt 7-8 évben a Lindemannon kívül két Pain stúdióalbum is készült, míg a Hypocrisy összesen egy albummal jelentkezett 2013-ban és utána rendesen fel is szívódtak 2018-ig, úgyhogy mondhatjuk, hogy Peter ebben az évtizedben többet mozgott indusztriális irányba, és ez remekül hallható is ezen a lemezen. Ami ennél valamivel különlegesebb, hogy mennyi elszállósabb dal került az "F&M"-re.
Már az előző albumon is voltak furcsább atmoszférájú tételek, elég csak az olyanokra visszagondolni, mint a Home Sweet Home vagy a Yukon. Most csavartak egyet ezen az egészen, és nagyjából a tábortűz körül dalolászós nóták szintjére vitték ezt az egészet, a szó legpozitívabb értelmében, már amikor sikerült befogadnod, amit hallasz. Az első ilyen darab a Knebel nevet viseli, ami olyan szempontból kilóg, hogy az nagyjából csak a dal közepéig marad ilyen, hogy utána egy rövidebb részlet erejéig egy ilyen késői Rammstein ("Liebe Ist Für Alle Da" korszak) - 2000-es évek vége Pain ("Psalms Of Extinction" - "Cynic Paradise" korszak) keverékké váljon. Ide tartozik még az Ach so gern, mely talán a legelborultabb dala az egész lemeznek. Egy tökéletes musicalbetét, melyet elsőre, bevallom őszintén, egy perc után tovább nyomtam. Lelkiismeretfurdalás nélkül. Mert nem tetszett, és ezt vállalom. Valahol a lemez harmadik, negyedik végighallgatása környékén sikerült megszoknom, és rá kellett jönnöm, hogy nem is annyira rossz ez a dal, egyszerűen annyira radikálisan más, mint bármi más a korongon, hogy az elmondhatatlan.
Ezután jött a hideg zuhany, egy szinte teljes egészében zongorás dal, a Schlaf ein. Ezen a ponton már nem igazán tudtam elhelyezni magamban az albumot. Konkrétan nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, amit hallok vagy egy erős közepesnek tartom, néhány jobb pillanattal. És félre ne értsetek, nem a zongorával van bajom, sőt, Till ebben a dalban énekli a legnagyobbat. A Rammsteinnél is az ilyen típusú dalok tetszettek a legjobban. Inkább az a bajom, hogy időnként annyira ki tud zökkenteni, amit hallok, hogy ettől tényleg nagyon nehezen befogadhatóvá válik az anyag.
El is érkeztünk a feketeleveshez. Az album legnagyobb hibája, hogy nagyon sok türelem kell hozzá. Persze ez rajongási faktor függvénye is, és aki már attól mennybe megy, hogy egy produkciónak köze van Till Lindemannhoz (ez a tábor azért jóval masszívabb a mainstreamben mint a Peter Tägtgren bázis, az inkább az underground, és főleg az extrém közösség számára bír referenciaértékkel) az már reflexből imádni fogja.
Nekem az általában már egy egész masszív ajánlólevél szokott lenni, ha egy zene minél extrémebb, minél elrugaszkodottabb. Imádom az ilyen szélsőségeket, de szükségem van arra, hogy valamennyire egységes legyen, amit hallok, és ne csak sokadjára nyerjen értelmet az egész, mert ugyan birkatürelmű tudok lenni, de egy idő után az bizony nekem is elfogy. Az "F&M"-nek az a hihetetlen szerencséje, hogy a dalok egyébként nagyon jók, látszik, hogy nem két nap alatt lettek összedobálva, ráadásul van néhány nagyon erős pillanat is, melyek miatt újrahallgatja az ember akár az egész lemezt.
Akkor most jó lett-e az "F&M" vagy nem? Kinek tudnám ajánlani? Egyáltalán, tudnám-e bárkinek? Ha összességében nézem, akkor egy méltó második lemezről beszélünk, melynek megvannak a saját hibái és gyenge pontjai, de a kellő mennyiségű odafigyeléssel és türelemmel bőven túl lehet ezeken lépni.
Még azt is megkockáztatom, hogy jobban sikerült, mint a legújabb Rammstein (most leszek meglincselve, de vállalom, hogy ez jobban tetszett...), viszont tiszta szívvel csak azoknak tudom ajánlani, akik vevők a szokatlan zenei megoldásokra, kellően nyitottak más műfajokra is (ha Hypocrisy-rajongó vagy, de a Paint már popzenének tartod, akkor ettől maradj távol), és hajlandóak egy-egy számnak többször is neki menni. Az, hogy lesz harmadik album is, szerintem nem kérdés, és nagyon remélem, hogy az ennek a két lemeznek az ötvözése lesz. Jó lenne hallani végre egy definitív Lindemann-albumot.
8/10
