Érdekes története van a San Diego városából startoló Stone Temple Pilots zenekarnak. A Seattle-hangzás egyik meghatározó csapata 1985-ben alakult, Scott Weiland énekessel a fedélzeten, és a DeLeo testvérekkel (Dean és Robert) a húroknál, míg a dobosuk Eric Kretz volt. Ekkor még Mighty Joe Young néven működtek, és egyáltalán nem volt jellemző rájuk semmi olyan vonás, mely miatt a grunge előfutárainak nevezhetnénk őket. Évekig csak keresgélték saját stílusukat, olyannyira, hogy az első demó is csak 1990-re készült el. Itt érdemes egy pillanatra megállni, és belegondolni: öt éve együtt egy zenekar, és csak ezután veszik fel az első hivatalos próbafelvételeiket!
Ezek azonban annyira jól sikerültek, hogy szerintem a Mighty Joe Young "Only Dying” című kiadatlan demó-albuma (mely ma már bárki számára elérhető) messze a legjobb alkotás ezektől a zenészektől, akik később Stone Temple Pilots néven világhírnévre tettek szert, és jelenleg a "Perdida" című, sorrendben nyolcadik nagylemezüket promótálják. Az a cucc egészen egyszerűen egy vadállat! Leginkább a Red Hot Chili Peppers és a Jane's Addiction kereszteződésére hasonlít, amelyben már fellelhetők a Weilandra oly jellemző erőteljes nyújtások. Ezeket az MTV csatornán a kilencvenes években sok videoklipben hallhattuk, hiszen a Stone Temple Pilots rögtön az első, "Core" című anyagával befutott. Arra a bizonyos lemezre átmentettek néhányat az "Only Dying” demóról, így azzal sem jár rosszul a zenehallgató, a kérdés most azonban az, mennyit ér a "Perdida"? Lesz-e belőle később hivatkozási alap? Érdemes-e rá figyelmet fordítani a mai zeneáradatban?
Azzal mindenki tisztában van, hogy a grunge már nem létező műfaj, legalábbis én nem olvastam sehol egy fiatal bandától sem, hogy mi kérem egy grunge zenekar vagyunk… Eltűntek a kinyújtott pulcsik, rózsaszín hajak, ködben turkáló gitártémák… A látszat legalábbis ezt mutatja. Nyomokban valahol jelen vannak ezek az elemek, legfeljebb manapság másképp nevezzük a zenei stílust, melyhez tartoznak. Mint ahogy jelen van néhány ősi képviselője is a műfajnak, hiszen a Pearl Jam, Candlebox, Mudhoney tagsága is működik, mint ahogy, a szóban forgó példa is mutatja, gőzerővel dolgozik a Stone Temple Pilots is.
Nem kerülgetném tovább a forró kását: az egykori rockerek alaposan megváltoztak. Nyilván a frontemberük elvesztése, azaz Weiland 2015-ös halála nagyban átírta a dolgokat a bandán belül, és talán az általa hagyott űrt ma sem képesek feldolgozni, annyi bizonyos, hogy egy finomabb, csendesebb, akusztikusabb hangzás felé mozdultak el, amelyben alig-alig van dinamika, ellenben hallható szaxofon, fuvola, hegedű is a kiegészítő hangszerek között.
Ha akusztikus zenéről beszélünk a grunge kapcsán, akkor az még egyáltalán nem nevezhető minőségromlásnak, hiszen az Alice In Chains vagy a Mad Season ilyen jellegű felvételei ma is valóságos kincsek, csak az a baj, hogy ez a mostani Stone Temple Pilots már nem annyira Stone. Nincs benne semmi keménység, inkább püré, vagy szirup, vagy nem is tudom, mi…
A címadó számból eltelt 15 másodperc és felkaptam a fejem: Mi ez? Újabb 15 másodperc, és… ez most komoly? Ez valami Rómeó és Júlia film betétdala? Akkor már inkább büntetném magam egy Bon Jovi-Sambora Dead Or Alive-val, mint ezzel… Gyorsan túlléptem rajta, elindítottam egy másik dalt, a címe I Didn’t Know The Time, de ez is bevitte a gyomrost, képtelen voltam végighallgatni.
Na, akkor most álljunk is meg, és szögezzük le, itt hiányzik egy nagyon fontos címke a lemezborítóról. Ahogy a szókimondó, veretes nyelvezetű tartalomra is felhívja a figyelmet egy kis matrica, úgy ide is ki kellett volna ragasztani, hogy csak 18 év alatti hölgyeknek! Persze az lenne a legjobb, ha ők sem hallgatnának ilyen limonádékat, de rajtuk kívül egyszerűen képtelenség elképzelni bárkit, akinek ez tetszik. Attól tartok hosszú hetekbe telne fellelni egyetlen hímnemű egyedet, aki nem kaparászná a falat az új dalok hallgatása közben. Folytassam tovább a szerzemények boncolgatását?
Van egy Years című tétel, ettől olyan kis idegrángatódzások keletkeztek az arcomon, ami ha tartóssá válik, máris visznek a gumiszobába, ezért inkább nem erőltettem nagyon a meghallgatását. Egyszer elég is volt. Igen, valóban megható az a szaxofonszóló a végén… Csak nem a magyar St.Martint hívták meg egy felvételre? Bár lehetett akár Wayne Shorter is, akkor sem tudnám értékelni.
Hogy azért jót is mondjak, a She’s My Queen legalább eléri a már említett Bon Jovi-Sambora duó közös zenéléseinek színvonalát és keménységét, és megvillan benne valami a csapat előéletéből, de ez minden. Ezzel el is lőtték a puskaporukat. A Miles Away című rettenet lett szerintem a legaljának a legalja, ebben szó szerint sír a hegedű, a refrénje pedig hihetetlen, de a következő: -La-la-la! La-la-la! La-la-la-la!
Ha létezik krónikus ízlésficamot okozó, lesből támadó műalkotás, akkor ez ilyen. Ne dőljünk be a művészien megfestett fának itt a semmi közepén, ez még mindig jóval több, mint amennyit a tartalom kínál. Persze még így is ajánlhatom jó néhány célközönségnek, például a Bee Gees-kedvelőknek, a Beach Boys-rajongóknak vagy mondjuk az ellenségeimnek. A többiek inkább hallgassanak mást.
5/10
