Tisztában vagyok vele, hogy hazánkban nem sokakhoz jutott el a floridai Amigo The Devil híre; egyrészt a Danny Kiranos által játszott, összességében dark country-nak tekinthető zene egyszerűen nem őshonos Európában, másrészt a projektpromóció látványos show-k és szuperturnék helyett sokkal inkább a színtiszta zenei élményre, és a bensőséges hangulatú előadásra helyezi a hangsúlyt, ezáltal nem túl nagy, ámde annál lelkesebb rajongótáborra szert téve szerte a világban. Jómagam is ezeknek az embereknek a szűk csoportját bővítem, és őszintén örülnék, ha még többekkel tudnám megismertetni ezt a varázslatos, sötét, gyönyörű, és megható élményt, ami az Amigo The Devil zenéje.
Érdekes a hardcore és a country műfaj kapcsolata; első blikkre nem vonnék relációt a két műfaj közé, mégis egyre többször látjuk, hogy széttetovált, fültágítós arcok leteszik az elektromos gitárt és bendzsót fognak. Ezt tapasztalhattuk a The Bridge City Sinners esetében is (legújabb albumukról ITT írtunk), hasonló a szituáció a Behemoth Nergaljával, és az ő mellékprojektjével, a Me And That Mannel is. Az Amigo The Devil művésznéven fellépő Danny Kiranos is a hardcore szcénából érkezett.
A rajongók is ugyanígy osztoznak ezeken az együtteseken; főleg Amerikában, de itthon is több ismerősöm van, aki egyaránt lelkesedik a country sötétebb ágazataiért és az extrém metalért is. Ezért is éreztem helyénvalónak, hogy a Rozsdagyár elektronikus hasábjain is beszámoljak koncertélményemről. Ugyanis az Amigo egy kiadós európai turné kedvéért átrepült az óceánon, és számos európai nagyváros érintése után egészen Prágáig jött, hogy a sötét, nem túl frekventált helyen levő, ámde annál hangulatosabb Café V Lese pincéjében egy felejthetetlen koncertet adjon az ott megjelenő maroknyi közép-európai rajongónak.
Sok koncerten voltam már, de ilyenen még sosem. A családias hangulatra persze számítottam, hisz minden adott volt hozzá. Osztályteremnél nem nagyobb koncertterem, félhomály. Az Amigo csapata sem állt több, mint kettő emberből: Danny-ből, aki váltakozva kísérte a saját dalait akusztikus gitárral vagy bendzsóval, illetve a merch pult mögötti kedves hölgyből, akiben az énekes barátnőjét tisztelhettük. Szinte bele sem szippantottunk a pincehelyiség levegőjébe, amikor szembetaláltuk magunkat magával a férfival; lányos zavaromban férjem sietett segítségemre, és megszólította helyettem, kapásból váltottunk is pár szót, közös fénykép, CD-dedikálás, szóval a bakancslistám legjelentősebb elemeit kapásból ki is pipáltam.
Ahhoz képest, hogy kannibalizmusról, asszonygyilkosságról, és egyéb köztörvényes dolgokról énekel, Danny a világ legkedvesebb embere. Minden rajongóra volt ideje, aki szeretett volna vele szóba elegyedni, az előzenekarként fellépő Bookie Baker produkcióját pedig a tömegben állva, velünk együtt nézte és tapsolta végig. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor színpadra állt, de addigra nem is érdekelt; a hely mágikus, pozitív energiái (és nem utolsó sorban kiváló cseh sörei) új dimenziót nyitottak meg a Krymská utca macskakövei alatt.
Bár egyedül állt színpadra, Danny mind hangzással, mind színpadi jelenléttel csurig töltötte a termet. Alapból elég sajátos megjelenéssel bír: vagy két méter magas, mackós, az arcát és fejét borító haj, és szakáll rengetegből pedig csak egy mosoly, egy nagyon élénk szempár, és egy nyaktetoválás látszanak ki. Öltözködése abszolút alkalomhoz illő volt; ennél eredetibb cowboy csizmák szerintem még nem taposták a Café V Lese színpadát.
A program tizennégy számból állt, ezek döntő többségét betéve tudtam, mégsem volt az a megszokott, adrenalinlöketes koncertélményem. A bendzsó első akkordjaitól kezdve beszívott valami erő, mely nem engedte, hogy elszakítsam a tekintetem a színpadról. A koncertben nem volt semmi póz, semmi brillírozás; akár Jim Jones vagy Jeffrey Dahmer kaliberű gonosztevőkről, kannibalizmusról, öngyilkosságról, vagy csak szívet facsaró szerelmes balladákról volt szó, a dalok maróan őszinték voltak, a konferálás pedig mindig mélyen személyes maradt. Akár a függőségeiből való kilábalásról beszélt, akár vicces pofákat vágott a dalok között, végig úgy érezhette mindenki, hogy ezt most csak neki, személyesen az ő szórakoztatására csinálja, nem pedig a show kedvéért. És ez valahol igaz is volt.
A hangzás tökéletes volt, a hang nem szorult be a szűk térbe, nem volt fülsiketítő, de minden hangjegyet pont úgy hallottunk, ahogy az oda volt rakva. Bár a dalokat egy szál gitár vagy bendzsó kísérte, végig olyan érzésem volt, hogy többen vannak a színpadon. A zenész által teremtett közeg ugyanis annyira magába vonzott mindenkit, hogy úgy éreztem, a közönség is része a produkciónak. Danny énekhangja és kiállása sem hagyott maga után kívánnivalót, egy-egy kitartott magasabb hang után keresgélnem kellett, hogy a szívem a helyén van-e még, vagy eltűnt az előttem éneklő-gitározó zenész farmerkabátjának zsebében. Illetve külön hangszernek számított még a hely akusztikája is; némelyik dramaturgiailag hangsúlyos, húrok közé csapós részen ugyanis mintha csak a kísérőzenekar lépne be, zajosodott be egyszerre az egész terem.
Úgy érzem, pont ugyanannyira volt ez a koncert élvezhető nekem, mint akárki másnak, aki mondjuk még soha nem hallott az Amigo The Devilről, legalábbis férjem, aki inkább mint kísérőm, jött el a koncertre, ebben erősített meg. Nagyon remélem, hogy járnak még az óceán ezen felén a közeljövőben. Ha ez megtörténne, ne érjen senkit sem felkészületlenül, kezdje el hallgatni őket már most, hogy legközelebb még többen énekelhessük vele: „If you've studied in the Good Book or you couldn't give a damn and you'd rather watch the movie, that's fine,because there's one kind of people in this world: people who die”.
