Az akusztikus zenét hajlamosak vagyunk a lágyabb kategóriába sorolni, pusztán azért, mert az elektromosságot nélkülöző hangszerek nem alkalmasak falakat döngető hangorkánok keltésére. Ez nyilvánvalóan tévedés, belátásához azonban szükség van fontos találkozásokra, maradandó élményt jelentő, véleményformáló lemezek befogadására. Egy ilyen lemez lehet a The Bridge City Sinners 2019 májusában megjelent albuma.

Nem könnyű egy ilyen zenei ínyencfalatba beleütközni. Ez mindig is így volt, most sincs másképp. Akiknek sikerül, azok sem mindig kiáltanak fel meglepetésükben: "Ez mekkora már"! Hiszen a rendhagyó felfogású zenéhez nagy nyitottság kell. Még mindig sokan ott tartanak, hogy ha akusztikus gitárok szólnak, és hegedű is van, az olyan kell legyen, mint mondjuk Bob Dylan hetvenes évekbeli lemezeinek hangulata.

Óriási szerencse, ha vannak másképp gondolkodók, úgy az előadók, mint a befogadók oldalán. Egy kicsit visszaugranék az időben, a kilencvenes évekig, amikor először hallottam egy ilyen furcsa társaságról. Egy kimondhatatlan nevű német banda mutatta meg nekem ennek a világnak a sokszínűségét. Ők voltak az Inchtabokatables Berlinből. Szembementek mindennel, ami akkoriban divatosnak számított, és hegedűvel, csellóval, akusztikus hangszerekkel készítettek teljesen őrült, félig német, félig angol nyelvű, borzasztóan nyers és energikus lemezeket.

Ők aztán a kezdeti folkos hangzásukat egyre inkább az indusztriális rock irányába vitték el, de ekkor már jelen volt az angol Levellers, akik némiképp hagyományosabb, szintén nagyon erőteljes akusztikus rockzenét játszottak. A népi gyökerű muzsika rockkal való keveredése aztán valóságos divatot eredményezett, ám a kifejezetten akusztikus hangzásra törekedő együttesekből ekkor is kevés volt. Olyan csapat pedig, akik még a basszusgitár segítségéről is lemond, és gyakorlatilag egyetlen kábel vagy konnektor felhasználása nélkül meg tud szólalni, mondhatni ősidők óta alig van.

Nem kizárólag ezért, de emiatt is elképesztő a Bridge City Sinners létezése. Azok közé a zenekarok közé tartoznak, akiket első videójuk óta figyelek az interneten, így nyomon követhettem folyamatos fejlődésüket, ami jó érzés. Örültem 2016-os, saját kiadású lemezük megjelenésének és underground szintű sikerének, mint ahogy idei kiadványuk minőségét is elégedetten nyugtáztam: még mindig jók!

A portlandi csapat részben úgy néz ki, mint egy death metal horda, részben mint egy klezmer zenekar, részben mint egy Halloween-partira igyekvő társaság, és amikor hangszereket ragadnak, akkor a belüket is kiüvöltik! Még a jó ízlés határain belül, dallamosan, érthető szövegmondással énekelnek, magával ragadó hangulatban.

Nem bizony, ez nem metal, még csak nem is rokon műfaj, mégis ide merem őket hozni, mert olyan energiával tudnak megszólalni, mely hétpróbás rockereknek is becsületére válna. A dalok amolyan kocsmanóták, franciás pikánssággal fűszerezve, Libby Lux csodás hangján tolmácsolva. A hölgy nem akármilyen fazon, iszonyatosan erős a torka és a megjelenése sem hétköznapi. Sosem volt szende kis háttérember, de amióta sikerült több mint harminc kilót leadnia, valóságos bombázó. Minden elismerésem e nem mindennapi kihívás sikeres végrehajtásáért!

Az új lemez olyan, mint a régi, nem változott sem a minőség, sem az eredetiség, minden csodás és emberfeletti, mint a mesében. Csak annak kell szurkolni, hogy ez a történet minél tovább tartson. Nem vagyok abban biztos, hogy hallottam-e már ennyi életörömöt egyetlen hangzóanyagba belepréselődni. Mintha minden napjukat felvetné a gondtalanság, ami – látva megjelenésüket - erősen megkérdőjelezhető.

Sokszor azt gondolom, már kinőttem az ugrándozós, hajlóbálós korszakomat, de az olyan nótáktól, mint a Witches' Wrath, a nadrágomból is kiugranék és pucéran körbenyargalásznám Budapestet, röhögve a rajtam röhögőkön, mert ez egy ilyen roppant erejű felvétel!

A zenekar sikere vitathatatlan. Két napja megjelent videójuk alatt gomba módra szaporodnak a kommentek, s mindeddig egyetlen negatív nem volt köztük, mint ahogy általában nem szokták őket kritizálni a velük összefutók, inkább mindenki a megdöbbenését, rajongását írja le. Így vagyok ezzel én is, Bridge City Sinners, könyörgöm, vétkezzetek még! Amennyit csak lehet.

10/10