A power metal után most a heavy metal is kap tőlem egy piros pontot: az 1995-ben alakult svájci Shakra (Mark Fox - ének, Thom Blunier - gitár, Thomas Muster - gitár, Dominik Pfister - basszusgitár, Roger Tanner - dobok) tizenkettedik soralbuma, a "Mad World" egy jól sikerült időzített bomba, mely 2020. február 27-én robbant fel az AFM Records gyújtózsinórja segítségével.

Nem tökéletes, valószínűleg nem lesz az év lemeze, de egy heavy metal-rajongó azonnal felkapja rá a fejét, mert van benne lendület, erő, energia. Jól felrázza a hallgatót: erre aztán lehet ám léggitározni és headbangelni ezerrel. Nem generál ámulatot, csodálatot vagy eksztázist, ám remekül szórakoztat és nem kíméli a nyak- és csuklóízületeket sem.

Az az igazság, hogy néha túlságosan is kritikus füllel közelítünk egy adott lemezhez: nem minden zenekar arra hivatott, hogy megkerülhetetlen mesterműveket gyártson újra és újra. Van, amikor csak arra van szükségünk, hogy egy jó háromnegyed órán keresztül felhőtlenül tomboljunk és rázzuk a fejünket, mint egy eszement. Az sem baj, ha semmire sem emlékszünk az elhangzottakból.

A "Mad World" pontosan ilyen (enyhe túlzással, ugyanis vannak rajta fülberagadó témák): feszes riffeken alapuló, dögös heavy metal muzsika negyvennyolc percben. Egész jó kis témák feszítenek az albumon, mindezek vérprofi módon elővezetve. A zene valahol a hard rock és a heavy metal határmezsgyéjén mozog. Vastag, dögös hangzás, kiváló dinamika jellemzi az anyagot.

Az immáron 25 éve a zeneiparban dübörgő csapat énekese szerint olyannyira együtt van most a banda, hogy felkészültek egy újabb huszonöt évre. Úgy legyen! Érezni a dalokon, hogy nagyon egyben van a zenekar, árad a nótákból a vidámság, az életerő. Volt idejük hát összecsiszolódni, és ez teljességgel meg is mutatkozik az új korongon.

A "Mad World" - ahogy a címe is mutatja - a mai őrült világunkról szól: régen minden jobb volt, ugyebár. Szerintem ez nem teljesen igaz, mert a regresszió és annak ellenkezője is egyaránt érvényesül az élet majdnem minden területén. Mindenesetre a negatív töltésű dalszövegek ellenére rendkívül pozitív maga a lemezanyag egésze.

A Fireline azonnal léggitárt ragadtad velünk és széles mosolyt ragaszt fel az arcunkra. A Too Much Is Not Enough engem egy kicsit a német heavy metal veteránnak, Udo Dirkschneider szólóbandájának a munkásságára emlékeztet. A feszes, húzós riffel megáldott A Roll Of The Dice rendesen odavág, a lemezt záró New Tomorrow című ballada viszont nem valami nagy eresztés.

Koncerteken ezek a dalok valószínűleg sokkal nagyobbat ütnek, mint lemezen, de ebben a formában sem okoznak csalódást. Nem volt rám olyan katartikus hatással, mint mondjuk az új Magnum-lemez, viszont ha valami jó kis döngölős heavy metal/hard rock korongra vágyom, akkor ez az elsők között lesz, melyet előkotrok majd.

8,5/10