Talán régebbi olvasóinknak már a könyökén jön ki gyakran elsütött mantránk: átkozottul nehéz már bármiféle újdonsággal előállni a mai túlzsúfolt metalszíntéren, ahol nagyon sok az eszkimó, de igen kevés a fóka. Egy cikkünkben ki is gyűjtöttük azokat a kortárs metalbandákat (ITT), melyek valóban egyediek és érdemben járultak hozzá a rocktörténelemhez. Nos, az Atlanta városában működő, nemzetközi tagsággal felálló Irist rendkívül ígéretes debütalbummal jelentkezett: hogy aztán ebből hosszabb távon mi sül ki, az még kérdéses.

A csapatot 2015 nyarán alapította meg az argentin Pablo Davila gitáros és a chilei Bruno Segovia basszusgitáros, akik akkorra már Atlantában éltek. Hozzájuk csatlakozott az amerikai Adam Mitchell gitáros és Jason Sokolic dobos: a kirakós utolsó darabja pedig a brazil énekes, Rodrigo Carvalho csatlakozása volt.

A zenekar tehát közel öt éve dolgozik bemutatkozásán és ez bizony hallatszik is: elképesztően részletes, kicsiszolt produkció ez mind dalszerzés, mind pedig a hangzás terén. Mintha egy több éve (akár évtizede) a pályán levő brigád lemezét hallgatnánk, nem pedig egy fiatal, feltörekvő csapatét.

A zenéjüket leginkább egyfajta modern, progresszív ízekkel átszőtt kortárs metalnak lehetne nevezni, a fent említett toplistás cikkünkben megnevezett bandák nyomvonalán. A március 27-én a Nuclear Blast gondozásában megjelent album körül a kiadó viszont óriási felhajtást csapott, konkrétan a metal megújítójaként és reménységeként promózta a brigádot, félpercenként bedobva a Gojira, a Mastodon, a Sepultura és a Machine Head nevét, mint hivatkozási pontokat.

Nos, alapvetően több gond is van ezzel: egyrészt alapvetően ellenszenvesnek tartom, amikor egy kiadó vagy rockmagazin előre meg akarja mondani, hogy mit kell éreznem vagy gondolnom akár referenciabandák megadásával is az adott csapattal kapcsolatban. Köszönöm szépen, előbb meghallgatnám a lemezt, mielőtt előre hasra esnék bámulatomban. Amúgy sem bírom a túlzott reklámot meg szenzációhajhászást.

A másik probléma viszont mérhető és objektív: ha előre megadjuk az olyan óriások nevét, mint a Gojira és a Mastodon, akkor automatikusan feltornásszuk a hallgató elvárását, mégpedig a jelenkor legszínvonalasabb produkcióihoz. Ez pedig nagyon veszélyes dolog, hiszen emellett a bandák mellett egy egyébként egész korrekt stúdióanyag is halovány másolatnak vagy erőtlen próbálkozásnak fog feltűnni. 

Sokadik hallgatás után azt mondhatom, hogy pontosan ez a helyzet: az Irist nagyon ígéretes banda, a tíztételes, negyvenperces korong rendben van, hallgattatja magát, de azért még nagyon-nagyon messze vannak a Gojira vagy éppen a Mastodon dalszerzői zsenialitásától. A jelek kétségkívül ott vannak, de ezt elvárni egy bemutatkozó albumtól stratégiai hiba, a kiadó túlzott promóciós ömlengése pedig pontosan azt a hatást éri el, melyre a fentiekben utaltunk.

A Gojira és a Mastodon zenei világa és megoldásai köszönnek vissza, talán a kelleténél többször is: nem azt mondom, hogy az Irist egy az egyben másolná a franciák vagy éppen a szintén atlantai brigád munkásságát, de néha kényelmetlenül viszkető érzéssel konstatálhatjuk, hogy itt-ott mintha túlontúl ismerős vizekre evezne az együttes.

Érdekes módon számomra azok a dalok működnek igazán, amikor az Irist a dallamokra, a zeneiségre helyezi a hangsúlyt, nem pedig a töménységre és a zúzásra. Ilyenkor tényleg érződik az ihletettség és a dalszerzői minőség, azonban van valami, ami némiképp visszahúzza a csapatot. Ez nem más, mint Rodrigo Carvalho teljesítménye: a frontember tulajdonképpen végig a korongon screamo üzemmódban dolgozik és tiszta énekere csak minden szökőévben egyszer ragadtatja magát. Ez pedig bizony már visszahúzza a brigádot akkor, amikor az a melódiákra és a pszichedelikusabb, körüljárósabb elszállásokra akar koncentrálni. 

Mindezektől függetlenül az "Order Of The Mind" remek bemutatkozás, bőven kiemelkedik a jelenlegi termésből, noha még nem igazán sikerült megszabadulnia a nagy elődök árnyékától és hatásaitól. De mindezt felesleges is lenne rögtön a debütalbum kapcsán számon kérni tőlük: ha tudják tartani a fejlődési ütemet, akkor remek dolgokat várhatunk tőlük a közeljövőben.

A kiadó promóciós anyagában olvastam, hogy mivel több évig készült a korong, a banda már alig várja, hogy szétkoncertezze magát és mindenkivel élőben is megismertesse a dalokat. Tényleg szívszorító dolog ez, de sajnos a jelenlegi járványügyi helyzetben erre jó ideig, de legalább három-négy hónapig biztosan nem fog sor kerülni. Csak szurkolni tudok annak, hogy az Irist megerősödve, de legalábbis egyben kerüljön ki a koronavírus-mizériából és ne omoljon össze a brigád a megpróbáltatások súlya alatt. Kitartás és hajrá!

8/10