Mi választja el a feldolgozást a nyúlástól? Honnan számít valami tiszteletadásnak, s honnan közönséges lopásnak? A YouTube-videók fel- és letöltése közben gyakran összeakadunk a szerzői jog fogalmával. Ez a kifejezés alapvetően a szellemi tulajdont védi. Hiszen egy dalszöveg, vers, vagy zenemű könnyebben eltulajdonítható, mint mondjuk egy híres festmény, és bárki számára belátható, hogy nem rendes dolog más tollával ékeskedni. Azonban van az éremnek egy másik oldala is, mely a morálon túlmutat: a szellemi alkotás révén szerzett anyagiak meg nem osztása a szerzővel. Mert nem mindegy, hogy adott esetben az eredeti előadó éppen a megélhetésért küzd, míg a haszonélvezőknek még a rokonai is meggazdagodnak - mások révén.
Ennek ellenére ha mélyebben boncolgatjuk a témát, akkor beláthatjuk: pusztán egy zenemű hangról hangra történő eltulajdonítása vagy annak részletekben történő felhasználása még senkit nem tesz naggyá. Ehhez sokkal több kell: mindenekelőtt képzettség, majd befektetett munka és nem utolsósorban tőke. Így lehet egy szürkébben hangzó, átlagos megszólalású témát újszerűvé varázsolni, s a közönség számára tálalni. Az egyetlen szépséghiba a szerző fel nem tüntetése a lemezen - amennyiben teljes számról van szó - vagy legalább egy hivatkozás rá, mint ihletőre (ekkor mondhatjuk a dalt tiszteletadásnak).
Szerencsére a rockszakmában nagyon ritka az a könnyűzenei körökre jellemző húzás, amikor egy előadó egy az egyben veszi el más dalát, és csinál belőle óriási slágert, a saját neve alatt. Ilyen volt a Keoma ál-Lambadája, Natalie Imbruglia szárnyalása a Torn című dallal vagy Aretha Franklin ügyes húzása, aki a Respect, azaz Tisztelet című számot lopta el úgy Otis Reddingtől, hogy maga a szerző is csak nevetett rajta… A különböző rap/hip-hop/funky előadók felvételeiről nem is beszélve.
Persze, igaz, ami igaz, Joan Jett sem sokat nyilatkozott az I Love Rock’N’Roll kapcsán, közönségének nagy része a mai napig neki tulajdonítja a dalt, miközben csak a főszereplő nemét írta át önmagára, az összes többi rész változatlan maradt, úgy, ahogy azt az Arrows megírta. Szerencsére az ilyesmi a rock berkein belül nem jellemző. Annál több viszont a témák újrahasznosítása, amit angolul ’’rip off’ elnevezéssel jelöl a szakma. Ez egy fogós riff, vagy akár egy teljes dallammenet felhasználása, az eredetivel hajszálra megegyező módon. Most ilyen felvételeket nézünk meg, bár a történelem kerekét visszafordítani nem lehet, mégis érdekes lehet egy-egy szerzemény eredetének felkutatása.
10. Twisted Sister – We’re Not Gonna Take It (1984)
Elképzelhető, hogy minden idők egyik legnagyobb metalhimnusza egy ősi keresztény karácsonyi dal alapján készült? Ma már ez hivatalosan is elérhető információ, de csak azóta, hogy a kétezres évek elején felröppent ez a gyanú, így a banda gyorsan fel is rakta az Oh, Come All Ye Faithful című feldolgozását 2006-os karácsonyi lemezére. Sejthető, hogy nyomós oka lehetett Dee Snidernek és társulatának egy teljes egészében karácsonyi dalokat tartalmazó korong kiadására, hiszen ilyesmit jó ízlésű rocker nem csinál, hacsak nem ezzel fedi el valamilyen korábbi vétkét. Furcsának tűnik az egész, hiszen egy tradicionális dal feldolgozásához nem kell engedély, kivéve, ha azt saját szerzeményedként tünteted fel, és milliókat hoz a konyhára. A banda ügyesen kivédte a dolgot, felrakta a We’re Not Gonna Take It zenei alapjára az eredeti dalt és egy jót bohóckodott hozzá. Vagyis elismerték a szerzeményt, mint ihlető forrást. Ez is valami.
9. JUDAS PRIEST – Breaking The Law (1980)
Senki bálványát nem szeretnénk összezúzni, ilyesmire vélhetően nem kerül sor, de érdemes egy kattintást szánni Donna Summer 1974-es The Hostage című felvételére. A dalhoz videoklip is készült, ebben egy ismeretlen telefonáló közli a művésznővel, hogy férjét elrabolták, váltságdíjat követelnek érte, majd felcsendül egy olyan bevezető, amire simán rá lehet énekelni a legendássá vált Judas Priest nóta kezdő sorait…
8. DREAM THEATER – Endless Sacrifice (2003)
Teljesen kizárt, hogy egy olyan zseniálisan komplex progresszív metal csapat, mint a Dream Theater, egy Michael Jackson nóta alapjaira írjon egy saját dalt. Vagy mégsem? Ha feldolgozták volna a számot, azon nem lepődött volna meg senki, hiszen előszeretettel válogattak korábban is a tőlük eltérő profilú előadók művei közül, de hogy ők bárkitől is konkrét témát nyúljanak le, az talán csak azzal magyarázható, hogy ebben a tételben Slash gitározik, és az Endless Sacrifice az ő nagysága előtt tiszteleg.
7. DEEP PURPLE – Child In Time (1970) és Fireball (1971)
Listánkon mindjárt két felvétellel is képviselteti magát a legendás Deep Purple, mégpedig a fénykorukból, s nem a modern kori termésükből nevezhetünk meg két áthallásnak tűnő nótát. Ami a Child In Time, és az It’s A Beautiful Day nevű zenekar Bombay Calling című instrumentális felvételét illeti, ma már a kettő közötti kapcsolat elismert tény, melyre a legtöbb oldal hivatkozik is, azonban ez sem túl régóta van így. Egészen pontosan 2002-es az a bizonyos Gillan-interjú, melyben az énekes elismeri a téma felhasználását. David La Flamme, mint dalszerző éveken át hiába próbálta plágium címén támadni a Deep Purple-t, ez nem sikerült neki. Hogy peren kívül megegyeztek-e vagy kapott-e bármilyen kártérítést, ezt nem lehet tudni. Zárójeles megjegyzés: ugyan a Bombay Calling volt előbb, na de a Child In Time… azért egy kicsit más kategória.
Egy másik vitás kérdés a Warpig nevű banda 1970-es Rock Star című felvétele és a Fireball közötti hasonlóság. Ez is megalapozottnak tűnik, azonban bőven van annyi különbség, melyek miatt nem nevezhető ez a tett sem plágiumnak, inkább témamerítésnek.
6. BEHEMOTH – Conquer All (2004)
Itt megint egy olyan helyzet, amelyről nehéz véleményt formálni, mert kétségkívül a gitártéma azonos, de ettől függetlenül klassziskülönbség van a két tétel között (az Anthrax javára). Jobban tették volna a derék lengyelek, ha simán és kőkeményen elbrutalizálják a Be All End All-t, és akkor mindenki azt mondja, mekkora állat feldolgozás, így meg az összes kommentelő ugyanazt írja a videó alá: ismerős valahonnan!
5. NIRVANA – Smells Like Teen Spirit (1991)
Vannak olyan előadók, kiknek neve valósággal vonzza az összeesküvés-gyártó, minden sláger mögött csalást szimatoló kommentelőket, ezek közé tartozik a Nirvana is. Azt még csak elnézik nekik, hogy Leadbelly-féle Where Did You Sleep Last Night általuk lett siker, de már a Come As You Are bevezetője miatt sokan betámadták őket, mondván, ezt a Killing Joke az Eighties című számában pontosan így eljátszotta. És akkor még nem beszéltünk a legismertebb Nirvana-dalról, a Smells Like Teen Spiritről…
Sok feltételezett forrást nem lehet komolyan venni, de van kettő, ami mindenképpen idekívánkozik: az egyik a Nirvana által is megnevezett Pixies-féle U-mass, erről sok helyütt lehet olvasni, de arról már nem, hogy az Iron Maiden 1980-as lemezén lévő Remember Tomorrow átkötése 1:12-nél és 2:12-nél is elképesztő azonosságot mutat.
4. METALLICA – Enter Sandman (1991)
Természetesen a Metallica sem maradhat ki a felsorolásból, mert minél híresebb, minél elismertebb egy előadó, annál többen akadnak, akik megkérdőjelezik a létező legnagyobb slágerük hitelességét. Ha a Mágikus Bivalytoll együttes Csatamalacok címmel kiadja lemezén a Black Sabbath War Pigs-ét, azzal a kutya sem foglalkozik. Az Enter Sandman bevezető riffjére egyszerre három jelölt is van, mint lehetséges forrás. Az egyik az Excel nevű kiváló techno-thrash banda, a másik egy ismeretlen finn csapat, a Stoned, a harmadik a Faster Pussycat Los Angelesből. Az első kettő még talán a lapozzunk tovább kategóriába tartozik, de a harmadik nóta kezdő ütemeinél különös egyezéseket találunk. Mindezzel együtt a három felvétel egyike sem meggyőző erejű a későbbi felhasználásukra vonatkozóan.
3. RED HOT CHILI PEPPERS – Dani California (2006)
A napfényes Kalifornia egykori botrányhősei annyiban szerencsések, hogy nem az Under The Bridge emlékezetes gitárdallamai kerültek meggyanúsításra, hanem egy jól ismert, ám kevésbé ikonikus számuk, a Dani California. A hozzáértő zenehallgatók szerint ez nem más, mint Tom Petty egyik nótájának, a Mary Jane’s Last Dance-nek egy nem túlságosan eredeti átirata. Tom Petty nem sokat foglalkozott ezzel, ami érhető: az egyik milliomos a másiknak miért is dörgölne oda, csak mert nyúlt tőle egy kicsit? Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Mary Jane’s Last Dance alapjai erősen hasonlítanak egy bizonyos Sweet Home Alabama című felvételre, a Lynyrd Skynyrd-tól.
2. VAN HALEN – Jump (1984)
Ki gondolta volna ezt annak idején? Bár a nyolcvanas években talán még nagyobb esély volt ebben felismerni az eredetit, mint mondjuk tíz vagy húsz évvel később, amikor a Jump még mindig masszív slágernek számított, de ha ma elindítjuk a lejátszóban Ian Gillan 1982-es Long Gone című felvételét, lehetetlen nem észrevenni: a ritmusképlet, a hangszín, az énekdallam, mind-mind elképesztően hasonlít. Kivéve természetesen az abszolút egyedi gitárszólót, mely gyönyörű és hibátlan Eddie Van Halentől, na de a többi…
1. GUNS N ROSES – Sweet Child O’Mine (1987)
Ezzel a kérdéssel már több zenei szaklap is foglalkozott, nem is kívánjuk túl hosszúra húzni az elemzést. Nem szeretnénk tovább borzolni a rajongók idegeit sem, és azt is jól tudjuk, 2020-ban ez már nem annyira éles téma. Azonban a jelentősége megkerülhetetlen. Hiszen gyakorlatilag ez a nóta, illetve ennek a videója repítette fel a Guns ’N Rosest a slágerlisták élére. Egy olyan nagylemezről, amelyik a megjelenés évében a legkisebbet sem pukkant. Egy-két év is eltelt, mire az Australian Crawl – Unpublished Critics című dalából megírt Sweet Child O’Mine világszerte befutott, de akkor aztán hatalmasat szólt! Felbecsülni sem lehet, mekkora elismerést és anyagi hasznot hozott a zenekar tagjainak. Míg az Australian Crawl feltehetően örülhetett annak, ha nevük egyáltalán említésre került a nagy G’NR-el párhuzamban. Az egész ügyben a legfurcsább az ausztrál csapat énekesének nyilatkozata: „Nem egyértelmű a hasonlóság a két szám között!”
