Április 17-én a Hammer Records gondozásában megjelent az Ossian huszonnegyedik soralbuma "Csak a jót" címmel: tulajdonképpen ennyit is elég lenne leírnunk és a többit úgyis kitalálja mindenki magától. Már az előrendelések során elért platinastátusz, és ha a jelenlegi (reméljük, lassan lecsengő) koronavírus-mizéria nem tenne keresztbe, akkor többezres közönség előtt végigvitt teltházas országos koncertturné: mondhatni, csak a szokásos üzletmenet és ez igaz is, de aki ezt állítja gúnyosan, az pontosan azt felejti el, ami mindezen eredmények mögött meghúzódik. Ez pedig nem más, mint munka, munka, munka és ismét csak munka immár évtizedek óta.
Az utóbbi években rendre megírtuk recenziónkat az aktuális Ossian-anyagról, az egyetlen kivételt a 2017-es "Az igazi szabadság" jelentette, nem véletlenül. Azt a lemezt igen nehezen illesztettem be a csapat diszkográfiájába és a mai napig nem is sikerült szorosabb ismeretséget kötnünk egymással (a kritikák ITT, ITT és ITT olvashatók). A kizárólag lírai, ballada-jellegű dalokat tartalmazó korong elkészítése szerintem koncepcionális hiba volt és olyan radikális irányváltást jelentett a csapat pályáján, melyet sokan nem is tudtak hova tenni.
A Wéber Attila 2014-es távozásával ismét kvartettként működő zenekar 2015-ben készítette el "Lélekerő" című albumát, melyet az Ossian újabb korszakának legerősebb teljesítményének éreztem és érzek mindmáig. Azonban azóta a banda mintha kreatív leszállóágban lenne: az egy dolog, hogy ma már inkább jellemezhető az együttes egyfajta klasszikus hard rock formációként, semmint tőrőlmetszett heavy metal brigádként, de ami fontosabb, az az, hogy a dalaikból kiveszni látszott a tűz és Paksi Endre szövegvilága is egyre jobban kezdett hasonlítani egy Coelho-paródiagyűjteményhez.
A tavalyi "A reményhozó" egyfajta egyvelege volt a lírai-akusztikus és a középtempós, rockosabb nótáknak, de nem éreztem azt, hogy az Ossian őszintén és jó érzéssel térne vissza a keményebb kötésű zenei világhoz, ráadásul a dalszövegek színvonala bizony ennél a korongnál többször átlépte azt a bizonyos képzeletbeli határt, melyet egyetlen szerzőnek sem kellene maga mögött hagynia.
Paksi Endre a lemez megjelenését megelőző hónapokban többször nyilatkozta azt, hogy a "Csak a jót" mindennél változatosabb és színesebb stúdióalbum lesz, mely a zenekar minden korszakából megidéz különböző hangulatokat. Nos, ez részben igaznak bizonyult: valóban teljesen eltérő karakterű tételek sorakoznak itt, de azért senki se reménykedjen abban, hogy a csapat egyértelműen visszakanyarodott akárcsak a "Lélekerő" metalosabb, húzósabb érájához. Az azonban kétségtelen, hogy a friss anyag sokkal dinamikusabb és ötletgazdagabb, mint az előző két lemezük, azaz az Ossian zenei szintjelzője - a remélhetőleg átmenetinek bizonyuló megbicsaklás után - ismét felível.
A lemez első fele, azaz az első hét tétel tulajdonképpen hibátlan: minden van itt, amit egy Ossian-rajongó csak kívánhat. Szigorúbb, fémesebb nóta (a címadó, a Te leszel a vad vihar és A saját kezemben is kiváló szöveggel rendelkezik és végre rendesen odapörköl, köszönhetően a gitár súlyának és a frontember évek óta messze legjobb énekesi teljesítményének), vidámabb, szinte a Wellington-időket idéző, slágeres darab (Forgószínpad, Mennyit ad még - ez utóbbi refrénje a korong legjobbja), komoly mondanivalójú, szép ballada (a Követem vakon köröket ver a tavalyi Gyönyörű bolond című ikertestvérére): egyszóval tényleg nagyon rendben van ez a szűk félóra, felesleges is lenne szőrszálhasogató módon hibákat keresni itt.
Sajnos azonban a "Csak a jót" utolsó öt száma már nem tudja fenntartani ezt a kifejezetten magas színvonalat, kivéve a remekül sikerült szokásos instrumentális tételt (Egyensúly). Ismét felüti fejét a rutin: akusztikus gitárral kísért verzék, csordakórus, kevéssé kimunkált dalszövegek, sablonos megoldások (ebből a szempontból érdemes végighallgatni figyelmesen a Köszöntés című dalt, mely szinte egy spirituális-szívcsakra életmód-kurzus zanzásított-kivonatolt tananyagának tűnik).
Mindezek ellenére ez egy sokkal jobban sikerült korong lett, mint az ezt megelőző-két három stúdióanyag. Nehéz ezt megfogalmazni, de ismét megjelent a dalokban a dinamika, a tempó, és igen, a düh is minden életbölcsesség ellenére. Az elégedettség és az állandó kiegyensúlyozottság unalmat szül, ráadásul ezek az érzések és állapotok pusztán időlegesek, óhatatlanul megérkezik a változás mindenki életében és ez remélhetőleg ismét megpendít valamit az alkotóban.
Természetesen az Ossian már harmincnégy éve a pályán levő brigád, ráadásul a kreatív mag (Paksi Endre - Rubcsics Richárd) immár huszonkét éve dolgozik együtt, úgyhogy óriási, mindent kifordító változásokra senki se számítson, a "Csak a jót" hézagmentesen illeszkedik a zenekar eddigi munkásságába, csak éppen most valahogy érezhetően jobban összeálltak a dolgok, mint az elmúlt pár évben bármikor. Szeretem az Ossian slágeresebb dolgait is, de változatlanul azt hiszem, hogy nekik mégis a klasszikusabb, veretesebb fém áll jobban, ha nem is a '80-as évek stílusában. Csak a szívcsakrát kellene egy kissé hanyagolni.
8/10
