A svéd Katatonia számomra egyike azon bandáknak, melyekhez rendkívül vegyes érzéseim társulnak: a '90-es évek második és a 2000-es évek első felében készült lemezeiket nagyon szeretem és sokat is hallgatom, de a "Night Is The New Day" óta lelkesedésem már erősen csökkenni kezdett és szégyen, nem szégyen, de valahogy kissé unalmasnak kezdtem érezni a stúdióanyagaikat. Megfáradást érzékeltem már a dalaikban: azok a fantasztikusan fülbemászó, azonnal tapadó dallamok és refrének is hiányoztak, melyek a például a "Discouraged Ones" című korongjukat minden idők egyik legjobb metalalbumává tették.

Jonas Renkse énekes és Anders Nyström gitáros bandája tulajdonképpen a minőség szinonimája is lehetne: sosem adtak ki kifejezetten gyenge produkciót a kezükből, a depressziós, sötét, melankolikus, rendkívül jellegzetes zenei világuk is állandónak mondható. A hangszerelés, a megközelítés, a hangsúlyok változnak, no meg a slágerérzékenységük vagy -hajlandóságuk: lehet, hogy most sokan felkapják a fejüket a sláger szó hallatán, de nincs abban semmi rossz, ha egy dal megjegyezhető, azonnal memorizálható és akár együtt énekelhető refrénnel rendelkezik. 

2016-os korongjuk (kritikánk ITT olvasható) progresszívabb és kissé post-metalosabb ízeket tartalmazott és kifejezetten erősre sikeredett: úgy éreztem, hogy a svédek újra rátaláltak a helyes útra és ki is jelölték az elkövetkező évek irányát. Aztán az albumturné lecsengését követően teljesen váratlanul, 2018-ban a Katatonia bejelentette, hogy meghatározatlan időre pihenőre vonulnak: kiégésre és inspirációhiányra lehetett gyanakodni. Tavaly már megérkeztek az első életjelek, a 2009-es lemezük tízéves évfordulós turnéja revitalizálta őket és a Peaceville Records gondozásában aztán április 24-én meg is jelent tizenegyedik stúdióanyaguk "City Burials" címmel.

Az elsőként kihozott Lacquer alaposan feladta a leckét mindenkinek: egy szintetizátoros, programozott dobokkal pulzáló, kifejezetten kortárs popdalt kaptunk, melyet sok rajongó akár arculcsapásként is felfoghatott. Nos, aki - hozzám hasonlóan - attól félt, hogy a Katatonia is meghúzta azt, amit mostanában egyre több metalbanda megtesz, azaz érezve annak népszerűségbeli visszaszorulását, kilép a saját stílusából és a popzene felé veszi az irányt, az szerencsére megnyugodhat. A svédek rockzenét játszanak, az alapatmoszféra is megmaradt, de ismét változások érzékelhetők, melyeket nem mindig tudtam örömmel fogadni.

A lemezen tulajdonképpen csak három tisztán popdal található, a már fentebb említett Lacquer és a Vanishers, illetve a rövid, szinte átkötésként értékelhető, alig kétperces Lachesis. A különböző bónusztételektől függően bő ötvenperces, tizenkét tételes korongról ezeket lehagyva talán egy kompaktabb, feszesebb produkciót kaphattunk volna, de kétségtelen tény, hogy ezek a finomabb, lebegősebb, nyugodtabb darabok kellően oldják a hangulatot.

A szintetizátoros-dobprogramos megoldások azonban szinte mindegyik számban megtalálhatóak, amik viszont fájóan hiányoznak, azok a gitárszólók. A gitárnak szinte végig színező, súlyosbító szerepe van csak, de nem viszi a hátán a dalokat, nem az adja azok alapvető lüktetését. Ez a feladat szinte kizárólagosan Jonas Renkse hangjára hárul, de úgy érzem, hogy az igazán emlékezetes dallamok hiányában ez nem sikerül mindig maradéktalanul. 

Habár talán túlságosan klisésen hangozhat, de a "City Burials" tipikusan az az album, mely rendkívül lassan, szinte megerőszakolva adja csak meg magát. Legalább öt-hat meghallgatásra volt szükségem, hogy szépen lassan megszokjam az atmoszférát, bekússzanak a fülembe a refrének: nem állítom, hogy mostanra megbarátkoztunk egymással, de az az áthatolhatatlan massza, mely elsőre fogadott, szépen lassan kinyílt és már otthonosabban mozgok a szerzemények között.

A Behind The Blood egyértelműen a kedvencem, pontosan azért, mert ez végre egy karcosabb, tempósabb, metalosabb tétel: ilyen még talán a három záródarab (Neon Epitaph, Untrodden, Fighters), illetve a City Glaciers is. Ezek azok a nóták, melyeket a korong csúcspontjának érzek és igen, úgy gondolom, hogy a Katatonia mindig akkor válik kissé köldöknézőssé és magába fordulóvá, így talán túlzottan egysíkúvá és érdektelenné is, amikor eltávolodik a hagyományos metalhangszereléstől. 

Részemről ez nem zenei szűklátókörűség, hanem egyszerűen a svédek sötét, depressziós, melankolikus atmoszférájához tökéletes oldás vagy mankó a gitárok nyújtotta súlyosság. A "City Burials" tehát semmilyen értelemben nem jelent éles eltérést az eddigi diszkográfiától, abba szépen belesimul, de valahol itt van a gyengesége is: nem igazán maradnak meg bennünk külön dalok és melódiák, csak egy hangulati-érzelmi emlék. Előző lemezüket erősebbnek, kompaktabbnak éreztem: ám lehet, hogy a zenekarnak karrierje e fázisában pontosan erre volt szüksége, hogy újragondolja a jövőjét.  

Azon sem lepődnék meg persze, ha a korong pár hónap múlva olyannyira beérne nálam, hogy elődjéhez hasonlóan bekerülne az év végi toplistánkra. Azonban ezt egyelőre nem érzem.

8/10