Nagy fába vágja a fejszéjét, aki az Oranssi Pazuzu zenéjét szeretné bekategorizálni. A finn kvartett ugyanis mindenhonnan is meríti inspirációit. Hörgés, fuvola, vonósok, szinti, elektromos gitár; a lista közel nem teljes, és mégis valahogy ez a „Mestarin Kynsi” névre keresztelt lemez formájában alakot öltő zenei katyvasz az elejétől végéig koherens, dinamikus és lenyűgöző.
Ami nem fér fel a megszokott thrash, black, death, folk, satöbbi feliratú polcokra, azt előszeretettel szuszakoljuk bele az avantgárdként felcímkézett kacatos fiókba. Így aztán ez a műfaj is olyanná vált mára, mint költözködéskor a „konyha”, „íróasztal bal fiók” és az „előszobai komód” feliratú dobozok mellett az „egyébnek" címkézett karton féreglyuk, melyben sarokreszelőtől sarokcsiszolóig mindent megtalálunk. Azzal, hogy valamire azt mondjuk, avantgárd metal, még nem mondtunk semmit, csak azt, hogy melyik polcon ne keresd.
Az Oranssi Pazuzu tökéletes példa erre. Az együttes már 2007 óta színesíti a metalzenei palettát különleges, blackened akármis megőrüléseivel, és az idei év áprilisában megjelenő „Mestarin Kynsi” korongot beleszámolva öt stílusdöntögető nagylemezt szabadítottak már a világra. Az áttörést a 2016-os “Värähtelijä” hozta meg nekik (a lemezt ITT szemléztük); a korongot nemzetközileg nagy elismerés fogadta, az együttes pedig még James Hetfield Spotify lejátszási listájára is felkerült.
Az előző albumhoz képest annyi történt, hogy kicsit nagyobb szerepet kapott a vokál, kicsit rövidebb lett a játékidő (bár bő ötven percével még így is finoman szólva eposzi), de a főbb vonások megmaradtak. Nem tudom, lehet-e agresszíven fejből kinézni, de ha igen, az Oranssi Pazuzu zenéje ezt a típusú elbambulást hivatott aláfesteni. A pszichedelikus elszállást segítik az ismétlődő témák, hosszan elnyúló, különböző zenei motívumokat lebegtető, majd összefonó számok, a klasszikus hangszerekkel való váratlan elektromos torzítások és játékok.
Viszont az egy ősöreg boszorkány kárálását idéző vokál, a kísérteties atmoszféra, és a kiszámíthatatlan ritmusképletű dobszétverések egyáltalán nem kasmírmintás szőnyegen heverésző elszállásra vannak optimalizálva. Az albumot hallgatni olyan érzés, mintha egy retró strandtörölközőn feküdnénk a Titán egyik metántengerének partja mellett, és a Szaturnusz gyűrűit nézegetnénk magunk fölött az égen.
A minőségien megkomponált káoszt hallgatva szinte repül az idő, a hat számból álló ötven perces album nem ötven percnek, inkább hat számnak érződik. Illetve ugyanazon novella hat fejezetének, mert a dalok nagyon koherensen illeszkednek egymáshoz. Erre a vokalista-gitáros Jun-His is kitért; azt mondja, céljuk az volt, hogy írjanak egy dalt, mely aztán különböző portálokon átrepülve csonkolódik és mutálódik az új környezetek hatására, és meg kell, hogy erősítsem, nagyjából tényleg ez történik az albumon.
Ebben az egészen szokatlan, nem e világi hangzásban nagyon nehéz olyan zenei támpontokat találni, melyek az ismerthez kötnének minket. Először talán negyven perc után, a Kuulen ääniä maan alta intrójára kaptam fel a fejemet, ugyanis a puritán dobtéma és a basszusgitár lüktetése a megszólalásig hasonlított a System Of A Down I-E-A-I-A-I-O-jára, már vártam, hogy mikor kezdi el Serj azt hadarni, hogy „Peter's pecker picked another Pickle bearing pussy pepper”, de természetesen ennél sokkal váratlanabb irányt vettek az események tagolatlan hörgéssel és statikus zörejekkel.
A felvonultatott hangszerek tekintetében az Igorrr legutóbbi albumára emlékeztetett a finnek anyaga (ezzel ITT foglalkoztunk), de míg az Igorrr esetében a műfajok is félelmetes amplitúdóval váltakoznak a lemezen, a „Mestarin Kynsi” ennél sokkal kiegyensúlyozottabb; jéghideg, tömör fehér törpeként lebeg az űrben, és stílusa magához tapaszt minden hangszert, nem lebegnek körülötte dzsesszes, elektromos, vagy folkos kisbolygók. Kitűnő példa erre az Uusi teknokratia, a tízperces darab megfejthetetlen hangok ütemes lüktetése, melyek egykoron valószínűleg fuvola, ének és billentyűsök voltak, mostanra azonban érces masszaként kavarognak, miközben felettük örökösen villámokat szóró felhőként terül el a kíméletlen vokál.
Lehetne még erről az albumról ódákat zengeni. Az Oikeamielisten Sali repetitív, de elhasznált magnószalag módjára meg-megnyúló vonósairól, amitől az ember úgy érzi, álmodik, és álmában kiszáll az erő minden végtagjából. Vagy az Uusi teknokratia nyugtalan gázbolygóként gomolygó intróját jégtörő hajóként szétrepesztő agresszív riffekről. Vagy a Tyhjyyden sakram zabolázatlan, kiszámíthatatlan, ridegen tartott ritmusképleteiről. De ahogy a klasszikus idézet is mondja, zenéről beszélni olyan, mint építészetről táncolni. Úgyhogy mielőtt további idézetekkel ásnám alá a saját szakmám jelentőségét, inkább vegye fel mindenki a szkafanderét, és lője ki magát az Oranssi Passu univerzumába egy szűk órácskára egy hamisítatlan, jéghideg, lenyűgöző űrutazásra.
9,5/10
