Az amerikai Shed The Skin Cleveland különböző underground extrém metal bandáinak tagságából verbuválódott még 2011-ben, stílusuk pedig a lecsontozott, tökéletesen régisulis, mindenféle cafrang nélküli death metal: leginkább az európai, nevezetesen a '90-es évek eleji svéd vonalat követik, némi doomos atmoszférával megfűszerezve.

Korrektül sikerült 2016-os bemutatkozó anyaguk után (a kritikánk ITT olvasható) a 2018-as albumukhoz már nem volt szerencsém: valószínűleg az az óriási lemezdömpingben úgy ment el mellettem, mint Thürmer Gyula mellett a XXI. század. Az amerikai banda nem az a meggondolatlan fajta: változatlan felállásban, ugyanannál a kiadónál és minden bizonnyal ugyanazon grafikussal dolgoznak, kétévente pedig menetrendszerűen előállnak az aktuális korongjukkal. A "The Forbidden Arts" a Hells Headbangers gondozásában június 26-án érkezik és hát visszahallgatva a debütlemezt tulajdonképpen semmi sem változott, azaz a két cucc csereszabatos egymással, habár némi minimális különbség azért megfigyelhető.

Az együttes fotójára tekintve azonnal láthatjuk, hogy a tagok már a hőskorszakban is aktív zenészek voltak és a Shed The Skin afféle szerelemprojekt: bő harminc évvel egy adott stílus zenitjét követően azt a zenét játsszák, melyet szeretnek, ismernek és melyhez ragaszkodnak. Mondjuk ki nyugodtan: hobbizenekar ez és emögött semmiféle sértő szándék nincs. 

Ez egyébként a hasonló nosztalgiaprojektek szerencsésebb verziója, amikor harcedzett veteránok nyomják tovább egy legendás éra muzsikáját, bőven azt követően, hogy már maga az adott szcéna, jelen esetben a death metal is teljesen máshol jár, másfelé fejlődött. Disszonáns, blackened, atmoszferikus, kortárs dzsesszes, technikás, brutális: ezerszám sorolhatjuk a fejlődési irányokat az elmúlt harminc évből és ezeket a változásokat egész egyszerűen nem lehet nem létezőnek tekinteni. 

A másik irány az, amikor tizenéves rajongók próbálják hangról hangra hozni a szüleik kamaszkorának bandáit: ez hiteltelen és eléggé nevetséges is szokott lenni a végeredmény. A Shed The Skin dalaiban egész egyszerűen hallatszik, hogy autentikus az egész, belülről jön, mindenféle erőlködés és műmájerkedés nélkül.  

Azt azonban tegyük világossá, hogy ezek a tiszteletadások nem képezik részét a kortárs metalnak: egész egyszerűen tudatosan kívül helyezik magukat azon és szerelemből-nosztalgiából egy rég letűnt korszakot idéznek meg, szerencsére legtöbbször saját dalokkal. De a zenei folytonosság vagy fejlődés fő csapásirányán kívül esnek, ezért tulajdonképpen egyfajta kuriózumok ezek, érdekességek, így hiba is lenne egyazon mércével mérni őket, mint például a Mastodon vagy a Gojira korongjai esetében.

Említettem, hogy a 2016-os bemutatkozás korrekt volt, de akkor bizony hiányoltam a kiforrottabb, kidolgozottabb dalokat. Túlságosan rövid nóták sorakoztak ott, mintha nem lett volna elég idő vagy ötlet a csúcsra futtatni a számok kompozíciós ívét. Nos, a legszembetűnőbb változás itt érhető tetten: a "The Forbidden Arts" tételei komplexebbek, körbejárósabbak, nem egy közülük többszörös tempó- vagy hangulati váltást is tartalmaz. 

Van itt persze azért bőven hagyományos durvulat, ahol nem az agyunkat kell tornáztatni a ritmusképletek kiszámolásával: a záró Speculum In Blood például rendesen bedörrenti a hallójáratainkat, igazi adrenalinbomba ez is.   

Szóval a rendkívül hagyományhű megközelítés és esztétika mellett érezhető a fejlődés, legalábbis a kivitelezés terén mindenképp. A stílus rajongóinak az amerikai brigád produkciója rendkívül kellemes élmény lehet, habár az újítási faktora a nullával egyenértékű. Számomra szimpatikus a csapat, jó hallgatni ezt az anyagot, de ez tényleg ennyi: a Dismember, az Entombed és számtalan másik hőskorszakbeli zenekar ezt már harminc évvel ezelőtt elénekelte, illetve elhörögte-gurgulázta azokon a bizonyos klasszikus albumokon. 

7,5/10