Frontcsajos metalbandák lemezei általában csak ritkán fordulnak meg a lejátszómban; a jelenségre még én magam sem igazán tudom a megfelelő választ, de talán az bújhat meg a háttérben, hogy a férfi énekhang szerintem jobban illik egy metalbandához. Esetemben ezt egyébként az is alátámasztja, hogy egy női énekessel felálló death metal formáció például már jobban idomul az ízlésvilágomhoz (ilyenkor ugye megváltozik a hangkarakter, elveszíti finom, nőies jellegét).
Helyreigazítás: a napokban a zenekartól (Smackbound) posztolt friss videoklip nem is annyira ropogós (pár hete jött ki egyébként), a zenekar kiadójának YouTube-csatornája járatta velünk (és minden bizonnyal másokkal is) a bolondját, ugyanis újként szerepel az oldalon (na de több is veszett Mohácsnál…). Erről az jutott az eszembe, amikor gyerekkoromban egy ominózus húsvéti locsolkodás alkalmával bőséges fizetséggel távoztam a helyszínről, majd pár órával később ismét megjelentem, hátha nem veszik észre azt, hogy egyszer már sorban álltam...
A Stratovarious- és Wintersun-tagokból verbuválódott finn modern metal csapat, a Smackbound 2020. június 12-én a Frontiers Records égisze alatt dobta piacra tízszámos bemutatkozó nagylemezét "20/20" címmel. A tagok korábbi zenekarainak hatása természetesen fellelhető itt-ott, de az alapkoncepció nagyban eltér mondjuk egy Stratovarious által képviselt irányvonaltól. A dalokban megbújnak heavy metalos elemek, egy-két tekerős gitárszóló például, de összességében modern metalról van itt kérem szó.
Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy a modern metal nem kimondottan a szívem csücske. Sok olyan elemet szoktak ilyenkor belecsempészni a muzsikába, melyek úgymond tőlem stílusidegenek. A popos, punkos dolgokat például nem különösen szeretem, a Smackbound pedig előszeretettel alkalmazza ezeket. Próbáltam kicsit félretenni a szemellenzőt és kissé nyitottabban állni a dolgokhoz, ami végül felettébb pozitív végeredményt szült. Kellemes hallgatnivaló a Smackbound debütalbuma, mondhatnám azt, hogy kiváló háttérzeneként funkcionál, de annál azért jóval ígéretesebb cucc (szép fokozatosan kerültem egyre inkább a hatása alá).
A fentebb már említett Wall Of Silence nyitja az albumot, mely egy ütős, lendületes darab, fogós refrénnel, király szinti- és gitárszólóval. Ezt a zúzós riffekkel felvértezett Drive It Like You Stole It követi, majd érkezik egy könnyebb, lebegősebb hangvételű dal, a Close To Sober. A Run esetében ismét előkerülnek a súlyos riffek, az amúgy eléggé popos közegben. Megmondom őszintén, először nagyon nem akaródzott átjönni a Smackbound által közvetített üzenet, de aztán szép lassan sikerült elkapjam azt a bizonyos fonalat és egyszer csak azon kaptam magam, hogy totálisan magával ragadott az anyag. Női ének, modern metal ide vagy oda, ez a lemez nagyon jó lett, nincs mese.
A finom zongorabetéttel indító The Game sem kutyafüle, komoly, grandiózus mű, mely csak fokozza az amúgy sem gyenge színvonalat. Itt már komolyan kezdtem átértékelni a modern metallal kapcsolatos nézőpontomat. Néha bizony bele szoktam futni olyan lemezekbe, melyek az általam nem igazán kedvelt stílusok közül kerül ki, és melyektől tulajdonképpen lepadlózok. Ez most egy ilyen korong. Minél többször hallgatom, annál jobban tetszik. A Smackbound esetében a női ének például csak egy fontos alkotóeleme a komplett anyagnak, nem kimondottan erre van kiélezve az egész. A hangszeresek is hihetetlen magas színvonalon tolják, nem nagyon lehet belekötni a produkcióba.
Hát, őszintén szólva keresgélem az államat, erőteljesen a hatása alatt vagyok még az albumnak. Ez a lemez a 2020-as év egyik legnagyobb meglepetése számomra: ahhoz képest, hogy fintorogva álltam neki a korongnak, most meg egész egyszerűen beragadt a lejátszómba. Ajánlom minden rockzenét kedvelő embernek, hatásos, komoly cucc, én valószínűleg ronggyá fogom hallgatni. Asszem ennyi.
9,5/10
