Huszonkilenc év alatt tizennégy soralbum: ez a kanadai death metal brigád, a Kataklysm egyenlege, ami mindenképpen tiszteletreméltó. Az is egészen elképesztő, hogy ezalatt az idő alatt a brigád mindvégig kitartott a Nuclear Blast kiadónál: az összes anyaguk ennél az istállónál jelent meg, amire hirtelen nem is tudok példát mondani a metalszíntérről.
Szeptember 25-én érkezik "Unconquered" címmel a legújabb lemezük és emlékeim közül elsőre az ugrott be a zenekarról, hogy legutóbbi korongjuk minden egyes tételére profi videoklipet készítettek, így gyakorlatilag egy komplett játékfilm is leforgott a zenével együtt. A francia-kanadai csapat azonban valahogy nekem mindig kimaradt a szórásból: több lemezük is lepörgött az elmúlt évtizedben nálam, de maradandó nyomot nem hagytak bennem, ezért voltam most kíváncsi a végeredményre.
A Kataklysm a kilencvenes évek kezdeti korszakának gyors, technikás death metalja után az ezredforduló környékén kezdett a stílus dallamosabb, de egyúttal groove-osabb vonala felé elmozdulni, mindvégig azonban a súlyra, a brutális megszólalásra helyezve a hangsúlyt. Hazájukban a helyi Grammy-díj, a Juno Award büszke birtokosai, néhány albumuk a Billboard 100-as lemezeladási listájára is felkerült az évtizedek során, de valahogy sosem tudtak bekerülni a metal felső ligájába. Érdekesség még, hogy az idén csatlakozott új doboson kívül a három veterán tag létrehozta az Ex Deo nevű szimfonikus death metal csapatot is, mintegy mellékprojektként és az a formáció is a harmadik korongjánál jár.
Az "Unconquered" című albumuk többszöri végighallgatását követően nagyon ambivalens érzéseim támadtak és mindezt először a számtalan hasonló produkció végigpörgetésének a számlájára írtam. A túladagolás ugyanis igen hamar eltompíthatja az érzékeinket és lassan különbséget sem tudunk majd tenni a kutyaütő, az átlagos vagy éppen a kimagasló anyagok között.
Valahogy nem akart összeállni bennem az egész, de konkrét okot nem igazán tudtam volna kiemelni, hogy miért nem. Így hát újra nekiálltam a lemeznek, most már jegyzetelve, aprólékosan odafigyelve mindenre. Sosem voltam oda az elemző, szőrszálhasogató hozzáállásért, de most kénytelen voltam így tenni és talán sikerült is a végére tisztáznom magamban, hogy miért is nem akadt be nálam rendesen az "Unconquered".
A pozitívumok között mindenképpen érdemes kiemelni a hangzást: vastagon, súlyosan, iszonyatos átütő erővel dörren meg a cucc, szóval pontosan úgy, ahogy egy modern death metal albumnak szólnia kell 2020-ban. A zenekar tagjainak teljesítménye is kifogástalan: Oli Beaudoin, aki azóta már távozott a brigádból, embertelenül üti a bőröket, Maurizio Iacono kíméletlen agresszivitással üvölti és köpi ki magából a halálfémet, de a legdöbbenetesebb a riffek megszólalása. Jean-François Dagenais egészen elképesztő hangzást hozott össze: sikálás, ipari fém csikorgásához hasonló nyers durvulat vagy éppen csattogó, lehangolt breakdown-ok viszik előre a dalokat.
Az első négy tétel egyébként remek: a The Killshot konkrét fejrúgással indítja be az anyagot, a Cut Me Down modern melo-death nóta. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a kanadaiak tizennegyedik soralbumukon új hatásokkal is próbálják színesíteni a dolgokat. Ez az új elem pedig a néha nu metalos atmoszféra beemelése: ez világosan hallatszik az Underneath The Stars remek melódiáiban vagy éppen a Focused To Destroy You szinte Slipknotot idéző ritmusaiban, tördeléseiben.
A problémák számomra innen kezdődtek: a hátralévő öt szerzemény egész egyszerűen szimpla reszelés. Nulla dallam, a frontember gyakorlatilag ugyanazon a hangon üvölti végig a blastbeatekkel, breakdown-okkal és kiállásokkal teli tételeket és képtelen voltam ezeket egymástól megkülönböztetni. Mintha robotpilóta üzemmódba kapcsolt volna a kanadai banda, mert körülbelül akkora izgalmat találtam a nagy csépelésben, mint egy hazai másodosztályú focimeccsben.
Talán a fantáziátlan a legjobb jelző a lemez második felének körbeírására, pedig a felszínen minden rendben levőnek tűnik. A már említett bitang megszólalás és remek hangszeres teljesítmények mellett azonban a dalszerzői színvonal olyan halovány, hogy nagyítóval kell keresnünk bármiféle érdekességet. A Defiant konkrétan olyan, mintha a Kataklysm egy hangot püfölne végestelen végig, beleértve Maurizio Iacono vokalizálását is.
A dallamos death metal stílusbesorolás is egészen erőszakoltnak tűnik, mert hiába húzódnának meg itt melódiák, azokat legfeljebb a gitár hozza, de sajnos annak sem sikerül, mert a gitársound miatt az egész brutális sikálásnak tűnik fel. Egyszóval nem érzem azt, hogy a kanadai csapat új albumával át tudná törni a feje felett húzódó üvegplafont. Pedig a kezdet, az első négy dal mást ígért.
7/10
