Rozsdagyár

BRAVE THE COLD - Scarcity (2020)

2020. október 14. - Kovenant

819484.jpg

Az év egyik szemöldökráncolásra leginkább okot adó fejleménye volt, hogy Mitch Harris gitáros nem nagyon szerepelt a brit Napalm Death idei, remekül sikerült korongján (kritikánk ITT olvasható): illetve szerepelt is, meg nem is. Elmondása szerint ugyanis két évvel ezelőtt feljátszott az albumra néhány gitársávot, de a dalszerzésben egyáltalán nem vett részt, mivel Shane Embury annyi témát hozott, hogy neki nem igazán jutott feladat.

Az azóta felgyülemlett dolgait aztán végül saját szólóprojektjének keretében jelentette meg október 2-án a Mission Two Entertainment kiadó gondozásában. Talán azonban túl szigorúak is lennénk ezt egyemberes csapatnak hívni, hiszen a Brave The Cold másik tagja hasonlóan nagy név a szakmában. A belga Dirk Verbeuren korábban a svéd dallamos death metal brigád, a Soilwork dobosa volt, 2016 óta viszont a Megadeth soraiban püföli a bőröket, azaz neki is bőven van tapasztalata az extrém metal terén.

A "Scarcity" névre keresztelt debütalbum producere nem kisebb név volt, mint Logan Mader (Machine Head, Soulfly): pontosan ezért lepődtem meg, hogy az anyag nem igazán dörren meg, leginkább sterilnek, dinamikátlannak és vékonynak mondanám a megszólalást. Érdekes a keverés is: a dobok és az ének vannak előtérben, míg a gitár két pozícióval hátrább reszel kásásan, a basszus pedig mintha a szomszéd szobából szólna. Egyedi a dolog, az kétségtelen, de talán jobb lett volna a hagyományosabb hangzáskép felé elmozdulni.

Aki otthon van a metalszíntéren és akár napi szinten követi a fejleményeket, az nagyjából képben is lehet a lemezzel kapcsolatban: talán előre meg is mondhatnánk, hogy mit fogunk itt kapni és nem is nagyon lőnénk mellé. Thrash, hardcore, grindcore, némi régisulis death metal, mindez egyben, összekavarva, megfűszerezve a két tag instrumentális teljesítményével.

Mitch Harris esetében azonban sokkal érdemesebb a vokális produkcióját kiemelni: megszámolni is nehéz, hányféleképpen, hány hangon szólal meg: amolyan gonosz kis manó módjára acsarkodik, hörög, üvöltözik, szóval az extrém underground teljes palettáját hozza, egyedül a malacvisítás kivételével (hála a Jóistennek!).

A lemez érdekessége, hogy a zenei alapok kifejezetten régisulis jellegűek: mintha a '80-as évek második felének extrém színtere köszönne vissza. Kapásból sorolhatnánk a zenekarneveket, de egyet feltétlenül ki kell emelnünk, ez pedig a kanadai progresszív sci-fi thrash metal banda, a Voivod, mégpedig annak is a korai, első három-négy lemezes korszaka. Számtalan refrénben köszön vissza a kanadaiak munkássága: a dallamok, no meg a néha kaotikusnak tűnő riffelés hozzák azt a megfoghatatlan atmoszférát, mely mindig is a Voivod sajátja volt.

A Refuge akár egy Napalm Death-nóta is lehetne, a Retrograde tiszta Voivod, a Monotheist tőrőlmetszett hardcore, az Upheaval oldschool death metal, a Necromatrix grindcore-punk darálás: folytathatnánk a sort, de felesleges. A furcsa, szokatlan, néha indusztriális vagy éppen avantgárd ízű melódiák, no meg Harris őrült frontemberi produkciója azonban rendre megbolondítják a leghagyományosabb gitárpusztításokat is.

Természetesen Verbeuren a lelkét is kipüföli a dobokból, érzésem szerint néha túlzásba is esik, játéka helyenként túlzottnak tűnik, de szó sincs semmiféle negatívumról, ez valóban ízlés kérdése. Kíméletlen, szürreális hangulatú egyébként az egész korong: a dalok témájához tökéletesen illő apokaliptikus, miazmás őrület. Ehhez elég megnéznünk a két fantasztikusan jó animációs klipet és máris képben leszünk, hogy Harrisék mit is gondolnak 2020 világáról. Korrupció, hatalmi visszaélések, agymosás, konzumidiotizmus: nem mondom, hogy feltalálták a melegvizet, mert ezt már sokan sokszor elmondták előttük, de ilyen kíméletlenül az arcunkba tolva, ilyen agresszivitással előadva valóban letaglózó az anyag.  

Bár érzésem szerint a Brave The Cold mindkét zenész számára csak afféle hobbiprojekt, örömzenélés, ahhoz képest viszont döbbenetesen erős korong lett. Fogalmam sincs, hogy a jelen helyzetben mekkora visszhangja lesz, de az extrém metal rajongóinak erősen ajánlott produkció ez. Pontosan annyira komor és vészjósló, mint a világunk jelenlegi állapota, mely mosolygásra nem sok okot ad mostanában. 

Dirk Verbeuren jövője a Megadeth, ez bizonyos, de hogy aztán Mitch Harris visszatalál-e brit anyabandájához, illetve igényt tartanak-e rá a grindcore veteránok, az már más kérdés. Azonban ha az amerikai gitáros ilyen mennyiségben és minőségben írja a riffeket és dalokat, konkrétan bűn lenne nem felhasználni a munkáját ott is. Kiváló lemez. 

9/10

brave_the_cold_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7216239072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása