A Celebrity Sex Scandal legújabb lemezét meghallgatni olyan élmény, mint amikor a barátaid unszolására lemész egy, de csak egy sörre a Rókus kocsmába, hiszen hétköznap van, délután fél négy, és amúgy is tanulnod kell, valamint nem is nagyon ettél ma: és ekkor kezd el neked az egyik haverod feleseket rendelni.
A texasi avantgárd metal banda albuma pont úgy csap fejbe, ahogy az ingyen Jägermeister éhgyomorra egy napfényes szerda délután. Csak ülsz, forog veled a világ, nem tudod, mit mondjál vagy gondoljál, csak hagyod, hogy megtörténjen veled a buli, de egy dologban biztos vagy: régen szórakoztál ilyen jól.
Disszonáns riffek, meglepően dallamos refrének, elemi erejű zúzások, meglepetésszerű témaváltások, váratlan stílusok; aki ismeri a Razor To Wrist Records palettáját, annak ezek nem lesznek újak. Ebből a táptalajból nőtt ki a Dog Fashion Disco (róluk ITT értekeztünk), a Polkadot Cadaver (az ő legújabb albumukat ITT szemléztük), a heavy metalban utazó Knives Out és a lágyabb húrokat pengető El Creepo! is. A Celebrity Sex Scandal az első név a kiadó gyűjteményében, mely - az előbb felsorolt zenekarokkal ellentétben - nem Todd Smith énekes-dalszövegíró projektje, de ez semmit sem von le az élvezhetőségéből.
A milliónyi skatulya közül a Celebrity Sex Scandal az avantgárd metalt választotta magának, és valóban ez a legtalálóbb. Alapvetően a metal feltételei megvalósulnak; torzított gitárok és szigorú dobok vannak túlsúlyban; jó példa erre az arcba üvöltős Status Quo, melynek a magas oktánszámú riffjeit nagyon nehéz egy helyben ülve kibírni, de a No Matter What The Cost elsőre kellemes, dallamos, fülbemászó bevezetője is olyan elborult, random hangszerekkel és dzsessz betétekkel szegélyezett zúzást tartogat, hogy az ember azt se tudja, merre áll arccal.
A szűk háromnegyed órás lemez mintha sokkal tartalmasabb lenne, mint amennyinek a játékidőbe bele kellene férnie. Mintha a lemezjátszó tűje nem spirálban vonulna végig a bakelit bordáin, hanem egy átláthatatlan labirintust rajzolna a fényes fekete korongra. Egy olyan labirintust, ahol sosem tudjuk, mi vár minket a következő fordulóban, de azt sem, hogy hol lesz a következő forduló. Egyszer csak megtörténik. Aztán újra. Addig, amíg már arra sem emlékszünk, hogy hogy kerültünk ide egyáltalán.
Már az albumnyitó The Garden megadja azt a bekötött szemmel megpörgetést, melytől a következő tíz szám alatt csak próbáljuk megkeresni, merre is vagyunk, miközben záporoznak ránk az ingerek. Nincs barátkozás, nincs bemelegítés; mire felmérnénk, hogy egyáltalán milyen hangzásra számítsunk, az már száznyolcvan fokos fordulatot vett. A darab egy magával ragadó disszonáns funky-rémálom, a kísérettől annyira külön mozgó énekkel, mintha egy durva házibuli hajnali órájában valaki magához ragadna egy mikrofont, és elkezdené a kedvenc számát énekelni egy teljesen véletlenszerű számra - és valahogy az egész mégis működne.
Komoly adagot kapunk ska-ból is. A Thanks For Nothing alaposan megtáncoltatja azokat a hallgatókat, akik átrágják magukat a disszonáns intrón. Ezért legnagyobb mértékben a fúvósszekció okolható; a trombita és a harsona kihagyhatatlan pillére a hangzásnak. A rézfúvósok rémisztő őrangyalként vezetnek minket végig a sötét útvesztő teljes hosszán, szemrebbenés nélkül kísérve bármit, ami a lemez során útjukba kerül: legyen az retro-disco, funk, stoner rock vagy elemi üvöltés és dobszétverés.
Talán senkinek nem kell bemutatni a Shrek-ből ismert hagymás hasonlatot. A „The Fundamental” is ilyen; nem azért, mert büdös, megríkat, vagy bebarnul, és fehér szőre lesz, ha a napon hagyjuk. Hanem azért, mert több, rengeteg rétegből áll. Csak itt az első réteg hagyma alatt nem egy újabb réteg hagyma vár minket, hanem előbb mangó, aztán erős paprika, aztán krumpli, aztán mentolos cukorka, aztán megint hagyma.
Valakinek, aki eddig nem foglalkozott avantgárd metallal vagy egyéb fúziós zenével, nos, nem biztos, hogy a „The Fundamental” lesz a kapudrog. Bár a lemez tele van elképesztően fülbemászó, melodikus témákkal, és jól bevált, old school zúzásokkal, a hangszerek és stílusok váratlan váltakozása teljesen összezavarja a gyanútlan hallgatót. Az album mintha egy bolyhos szőnyeggel borított, sejtelmesen megvilágított labirintuson vezetné keresztül a hallgatót, ahol a tompított izzók helyett néha stroboszkóp világít, a szőnyeg bojtjain kígyók másznak keresztül, valahonnan valami acidos zene szól, és bármelyik sarokból ránk vetheti magát egy üvöltöző texasi tag vagy egy fúvószenekar. Tehát pont, ahogy én szeretem.
9/10
