1987. Overijssel, Hollandia. Megalakul az Asphyx. 2021. január 22. Ekkor jelenik meg a death metal veteránok tizedik soralbuma. A két esemény között rengeteg víz lefolyt a Rajnán, az Asphyx háza táján pedig szintén sok-sok minden történt ez idő alatt: kiadványok végeláthatatlan sora (a sorlemezek mellett demók, EP-k, koncertalbum, továbbá DVD-megjelenés), számtalan tagcsere és többszöri leállás is színesítette, illetve árnyékolta be a pályafutásukat.
Ha meghallgatod a doom/death nagymesterek új korongját, akkor rájössz, hogy a Necrot miért "csak" hét pontot kapott tőlem a múltkor. Nem elég ugyanis a magas fokú hangszeres tudás: dalszerzői véna nélkül megeszi a rozsda az egészet. Egy-két jobb téma beépítése az átlagos részek közé sajnos még nem elég az üdvösséghez. A hollandok új albuma tökéletes iskolapéldája annak, hogyan is kell tálalni egy igazán hatásos death metal anyagot.
A műfajt persze nem újítják meg, de nem is baj; kicseszett jó dalokat kell írni, ennyi. Az Asphyx pedig pontosan ezt tette: a Century Media gondozásában érkező "Necroceros" című lemez jókora gyomrost visz be a death metal kedvelőinek. Persze a színtér pezseg rendesen, ugyanis nem csak az Asphyx villant igazán nagyot, rajtuk kívül is vannak még jó páran, akik rendesen belecsaptak a lecsóba. Sőt még az általam kissé szürkének tartott bandák lemezei sem csapnivalóan rosszak, szóval a death metal nagyon is stabil lábakon áll mostanság.
Az Asphyx a következő felállással készítette el az új albumot: Martin van Drunen - ének, Paul Baayens - gitár, Alwin Zuur - basszusgitár, Stefan “Husky” Hüskens - dobok. A The Sole Cure Is Death hatalmas elánnal nyitja a lemezt, szinte a földbe döngöli a hallgatót. A dal második felében pedig megérkezik a doomos belassulás is, mely szintén a csapat védjegye.
A Molten Black Earth Bolt Thrower-szerű témákkal operál, teszi mindezt elképesztő hitelességgel. A Mount Skull egy jó kis földbedöngölős gitártémával nyomul, aztán a Knights Templar Stand is hasonlóképp adagolja a fifikás riffelést. A Three Years Of Famine a végzet húrjait pengető vérbeli doom darab, ezt követi a klipesített Botox Implosion, egy gyors, vadulós nóta képében.
Mindegyik hangszeres belead apait-anyait, Martin van Drunen ezer közül is felismerhető bömbölése pedig kiválóan illeszkedik a vérprofin elővezetett szerzeményekhez. Nem igazán találni gyenge dalokat az albumon, persze azt sem lehet rá mondani, hogy soha nem hallottam még ehhez foghatót.
Mindenesetre a tíz dalt felvonultató, ötvenperces nagylemez kiváló erődemonstráció, a holland death metal gépezet egyik csúcsalkotása. A jelenlegi vírushelyzet miatt egyre kevesebb lemez jelenik meg, ám mindig kell az utánpótlás, ugyanis nincsen rozsda metal nélkül.
9/10
