Mindig is léteztek olyan műfaji házasítások, melyek számomra idegennek hatottak. Csak hogy ne menjek túl messzire, ilyen például az indusztriális black metal, melyet elsőre meglehetősen nehezen sikerült elfogadnom. Jelen cikkünk tárgya egy svéd csapat, név szerint a 2008-ban alapult Paranorm. Bárhol néztem utánuk, mindenhol a progresszív thrash jelzőt láttam melléjük címkézve. Kicsit érlelgessük ezt a kifejezést. 

A thrash metal alapvetően direkt, zsigeribb műfaj. Most, hogy ezt hogyan lehet úgy összekombinálni a progresszív metal kísérletezős, sokszor a földtől nagyon elrugaszkodott világával, az számomra ezidáig rejtély volt. Kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy szimfonikus punk vagy folk nu-metal. Bizarrul hangzik? Kétségtelenül. Gyakorlatban működik? Nos...

Oké, előre lelövöm a poént. A Paranorm első lemeze, az "Empyrean" erősen az elmegy kategóriát erősíti. Nem műfaji apokalipszis, de így, ebben a formában, ilyen tálalásban kétlem, hogy bárkinek is az all-time number one-ja lesz. Röviden-tömören: ebben a cikkben nem egy új Voivodot avatunk. 

Kezdjük a legfeltűnőbb dolgokkal: a csapat elég érdekesen fordította le magában, azt, hogy milyen egy jó prog-metal album. Ennek a végeredménye, hogy egy dalon belül elhangzik x (ahol x nagyobb, mint 10) különböző téma/hangszer, gyakorlatilag mindenféle rendszer nélkül. Mindig van egy motívum, mely követi a dalt, de ezentúl sokszor egy akkora kása amit hallunk, hogy az még a jobbik eset, ha csak egyszer kell újrahallgatni egy-egy dalt. 

Aztán a szólók: alapvetően nem lennének rosszak, itt inkább az a baj, hogy annyi van belőlük, mint az állat, és nem egy olyan hosszú is. Tudom, hogy nem szép dolog egy alapvetően prog-albumnál leszólni a szólókat. De komolyan mondom, itt a lemez harmada szóló. Egy-két dal konkrétan belefullad ezekbe. 

Egy másik gondom a dallamok, azok milyensége és mennyisége. Itt üt ki igazán, hogy mennyire nehezen fér meg egymás mellett a sokszor leginkább a germán vonalat idéző thrash és a progresszív metal. Nem kerülgetem a forró kását: ezen a téren ami van, az nem sok, és még az sem különösebben emlékezetes. Ezalatt a közel egy óra alatt összesen egy olyan nóta volt, mely ilyen szempontból megfogott, az meg a lemez leghosszabb dala, a majd' tízperces Edge Of The Horizon. A legjobb szólók is itt vannak, illetve a legkellemesebb dallamok is, főleg ami a dal felvezetését illeti. Ezt leszámítva viszont elég lohasztó az összkép. 

És ha már szóba került a hossz: én elhiszem, hogy a méret a lényeg, de ahhoz tartalom is kell. Ez viszont itt nincs meg, konkrétan - és ilyen még egyszer sem fordult elő velem - az album második felét többször kellett újrahallgatnom, hogy valami megragadjon belőle, mint úgy de facto az egész lemezt. Ezen a ponton tűnt fel, hogy egyébként a korong legjobb dala a Cannibal című tétel. Ott tényleg jól van kiegyensúlyozva a thrash-prog arány. 

Most, hogy kifanyalogtam magam, nézzük, mi az ami egyébként tetszett. Az első ilyen az ének, ami nekem leginkább egy ilyen Rob Dukes-Angelripper kombinációra emlékeztetett. Egyébként Markus Hiltunen nem csak énekel de gitározik is. Az album felépítése is tetszetős. A nyitó Critical Mass tényleg egy nyitódal lendületével indít, és a záró Desolate Words (Distant Dimensions) tényleg egyfajta összegzője az eddig hallottaknak. Mi van még? A borító is pofás, ez az agresszív vörös árnyalat mindig jól áll egy metalalbumnak. 

Esküszöm, próbáltam minél több pozitív dolgot összeszedni, de bárhogy osztottam-szoroztam, sajnos ez az egész lemez több sebből vérzik. Tipikusan az az első anyag, melynél nagyon szívesen mondanám azt, hogy ebből a jövőben még bármi lehet, és belül kicsit ezt is érzi a bizakodó énem, viszont nem tudom elengedni azokat az egyébként elég fajsúlyos hiányosságokat, melyek sújtják ezt a lemezt. Egyértelműen hallgathatatlan vacaknak nem nevezném az "Empyreant", inkább egy döcögősebb közepesnek. Vannak rajta önmagához képest jobb momentumok, de ez legközelebb még ennyi sem lesz, ha nem javul az összkép gyökeresen. 

5/10