1994-es alakulása óta első nagylemezét adja ki 2021 januárjában az olasz Oceana zenekar. Olyasmi az ilyen művet meghallgatni, mint amikor az ember lánya elolvassa egy internetes cikkben, hogy hogyan kell száznapos tojást készíteni: elrohan agyagot, faszenet, kacsatojást meg egyebeket beszerezni, összekutyulja a hozzávalókat, majd hónapok múltával kíváncsian túrja elő a tojásokat. Az eredmény vagy egy rendkívül érett ételkülönlegesség, vagy elvesztegetett alapanyag és idő. Vajon mit találunk, ha az Oceana elásott kincseit felszínre hozzuk?
Azt, amit amúgy a száznapos tojással kísérletezők is szoktak: kicsit ebből is meg abból is. Van a lemeznek egy sajátos hangzása, karakterisztikája, melyhez valószínűleg elengedhetetlen volt a hosszú távú közös munka. A dalokon egyértelműen érződik némi gótikus hatás, jó példa erre a majd’ negyedórás Atlantidea Suite Part 1. Az olasz trió erős oldala a dallamírás: kellemesen sodró, sokszor melankolikus melódiákkal operálnak, amihez kiváló körítést ad a post rockos, ki-kizoomolós, merengős, bele-bele szólózgatós kíséret.
A klasszikus torzított gitárok, és a középtempós, higgadt riffek magukkal hordoznak valamit a kétezres évek fejlógatós műfajaiból, hallani vélek némi HIM-et és Lake Of Tears-t is, de gyakorlatilag bármelyik hosszú hajú, fekete körmű banda eszembe juthatna az ezredfordulóról. Amit az Oceana beemel a mixbe mint új elem, az a helyenként kifejezetten popos hangzás. Ez főleg az egyórás (!) album első felén érezhető markánsan. Valamint erősen dominál a korongon a tercelős vokál, melyről tudományosan bizonyított tény, hogy nem lehet elrontani. Ez a hangköz olyan, mint az orvostudománynak a penicillin, a gasztronómiának a pizza, az amatőr karbantartóknak a szigetelőszalag: mindenre jó.
Ezt a fülbemászó kellemeskedést izgalmas ötlet lenne megtörni némi death vokállal vagy duplázóval – gondolhatták a srácok, és az ötlet kitűnő volt. A megvalósításba azonban már bele lehet kötni. Én vagyok az utolsó, aki arra panaszkodik, ha egy popdalba hörgés meg blastbeat csúszik be, de a kivitelezés nagyon nem mindegy. Szokták mondani, hogy úgy dobol valaki, hogy majd' szétesik a dobszerkó - na most ez nagyon jól hangzik elméletben, de képzeljük el, hogy milyen hangzást érnénk el vele a való életben. És sajnos ilyesmi történik kapásból a legelső darab breakdown-jában.
Ezen kívül az extrém vokálok sem győztek meg. Nagy rajongója vagyok a zajos vokáloknak, sikítástól kezdve a screamen át egészen a morgásig, és pontosan tudom, hogy közel nem olyan egyszerű ezeket a hangokat előállítani, ahogy azt a laikus hallgató gondolná. Éppen ezért nagyon finnyás vagyok, ha hörgésről van szó, és sajnos nem győzött meg, amit hallottam. A Tragicomic Reality-t hallgatva folyamatosan olyan érzésem volt, mintha meg akarnám köszörülni a torkomat; egyszerűen nem tudok mit kezdeni Massimiliano Pagliuso extrém vokáljával - ellenben a tiszta énekkel, mert ahhoz viszont nagyon kellemes tónusa és hangfekvése van.
Legutóbbi kritikámnál is megjegyeztem, és most is fel kell hoznom: az egyórányi játékidőt nagyon nagy vállalás kitölteni, és a legtöbb esetben érdektelenségbe, unalomba, önismétlésbe fullad. Sok negyvenperces album született egyórás testbe a rockzene történetében, pedig a töltelékdarabok, instrumentális betétek nélkül ezek mind menthetőek lennének. A „The Pattern” is beleesik ebbe a hibába. Ha rövidre fogták volna a dolgot, és ragaszkodnak a dallamos post-rock hangzáshoz, egy nagyon szép kerek albumot kaptunk volna, egy dallamos, modern tisztelgést a kétezres évek gótikus hangzása előtt. Így azonban a lemez sajnos dagályos és inkonzisztens: dallamosnak hörgős, hörgősnek dallamos, egyszerűen nem akarnak elkeveredni a death metal darabkák a poplevesben.
7/10
