Mára zeneileg gyakorlatilag elválaszthatatlan szakadék tátong a még az internet berobbanása előtt, a '80-as években, a '90-es évtized első felében megalakult hagyományos bandák és az úgynevezett modern metal(-core) csapatok között. Mintha nem is ugyanabban a műfajban alkotnának: egész egyszerűen nincs átmenet a kettő között, teljesen mást ért mindkét tábor progresszív alatt és merőben eltérő hozzáállással alkotnak.
Ahogy elképzelhetetlen az, hogy mondjuk a Dream Theater és az Iron Maiden mélyre hangolt, djentesen tördelt, poliritmikus riffekkel dolgozzon vagy éppen hörgéssel vagy screamo-üvöltéssel énekeljen, ez fordítva is igaz: a tradicionális, ikergitáros heavy/power elemek még mutatóban sem találhatóak meg a fiatal zenekarok repertoárjában, mert furán hangoznának az egyre gyakoribb elektro-pop hatások mellett.
Nos, egy kivétel azért akad és ha valaki arra kíváncsi, hogy egy veterán metalbanda hogyan tudja folyamatosan úgy beépíteni dalaiba a modern megoldásokat, hogy mindeközben önazonos marad és az ezer méterről is felismerhető stílusuk és hangzásuk alapvetően nem változik, akkor hallgassa meg a svéd Evergrey utolsó három-négy albumát.
Az 1995-ben alakult brigád hagyományos értelemben vett dallamos progresszív metalt játszik, azonban Henrik Danhage személyében egy olyan gitáros dolgozik az együttesben, aki egyrészt fantasztikus, klasszikus gitárszólók egész garmadáját tolja fel minden egyes korongjukra (vállvetve Englunddal), másrészt riffmunkája beillene a legmodernebb modern metal csapatok munkásságába. Ráadásul az Evergrey hangsúlyt helyez a szintetizátorokra (szerencsére nem a popos elektronikára), így rendkívül változatos, sűrű hangzásvilág jellemzi őket.
Mindehhez jön még a mára egyetlen alapítótagként megmaradt Tom S. Englund énekes fantasztikusan kiérlelt, érzelmekkel átitatott hangja, illetve rendkívül intelligens, ámbár meglehetősen sötét dalszövegei és meg is van mindaz, ami már legalább egy évtizede adja ki a svéd együttes alkotói ívét. Az előző három stúdióanyaguk mind konceptalbum volt (kritikáink ITT és ITT olvashatók), azonban az AFM Records gondozásában február 26-án megjelenő "Escape Of The Phoenix" önálló szerzemények gyűjteménye, melyeket nem fűz össze egy történetvonal.
Az Evergrey mindig is valós dolgokról énekelt, távol áll tőlük a fantáziavilág bármely formája. Vallás, emberi kapcsolatok, mentális problémák, magánéleti válságok: nagyjából ezek a témák, melyek helyet kaptak az új korongon is. A közel egyórás, tizenegy tételes lemez tulajdonképpen pontosan ott folytatja, ahol a svédek két éve abbahagyták, azonban most érzésem szerint a szintetizátoroknak jóval kevesebb szerep jutott és kifejezetten fémesebb, tempósabb lett a végeredmény.
Természetesen nem maradhattak ki a szokásos és a rajongók által elvárt balladák sem (Stories), de szerencsére ezek is izmosabbak, illetve nem akasztják meg a súlyosabb darálást. Ennek ellensúlyozására néhány tétel úgy indul meg, mintha - kis túlzással - a Meshuggah muzsikálna itt (lásd a címadó dalt vagy a Dandelion Cipher kezdését). Egyébként a horzsolóbb, modern riffmunkát mindig Englund utaztatós, kiművelt énektémái ellenpontozzák és itt fedezhetjük fel az album strukturális gyengeségét is.
Ugyanis a balladák kivételével minden egyes szerzemény gyakorlatilag ugyanabban az öntőformában készült. A már fentebb leírt összetevők szinte az összes tételt jellemzik: kemény gitárriffek a verzék alatt, majd óriási megadallamok és érzelmes, lebegős ének a refrénekben, megspékelve mindezt kiváló gitárszólókkal. Természetesen elég nevetséges lenne a minőséget számon kérni a svédeken, mert ilyen szinten kevesen alkotnak ma az egész metalmezőnyben, de valamiféle változatosságot, meglepő húzást nagyon hiányoltam a dalokból.
Számomra az egész lemez leggyengébb nótája a James LaBrie (Dream Theater) vendégszereplésével készült The Beholder: itt bizony túlcsordult a túlcsordulnivaló és már-már az amerikai prog-metal banda legpusztítóbb, "The Astonishing" című korongjának nyáltengerét idézte a nóta. De szerencsére ennyi és nem több: érzésem szerint az Evergrey ha akarna vagy kényszerítenék rá, akkor sem tudna gyenge stúdióalbumot kiadni a kezei közül. Az évtizedek során egyik-másik korongot ezért vagy azért jobban vagy kevésbé kedvelhettünk, de a svédekben tényleg bízhatunk.
Egy hajszálnyival gyengébbnek érzem a fentiek miatt a mostani produkciót, mint a 2019-es "The Atlantic" anyagukat, de mindezektől függetlenül ez bizony egy bitang korong, erős eséllyel arra, hogy rákerül az év végi toplistánkra.
9/10
