Úgy tűnik, hogy még a legnagyobb veterán bandák sem tudják megúszni tagcsere vagy éppen botrány nélkül: gondoljunk csak az AC/DC hét évvel ezelőtti mizériájára vagy éppen a Slayer utolsó korszakos gitáros- és dobosváltására. Nos, a végzet két és fél éve az amerikai death metal gépezet, a Cannibal Corpse levesébe is beleköpött.
Pat O'Brien gitárost rendkívül bizarr és furcsa körülmények között 2018 decemberében letartóztatták betörés és hatósági személy elleni erőszak vádjával, majd óvadék ellenében szabadlábra helyezték és jelenleg is bírósági tárgyalására vár. Sokáig kérdéses volt a bandában betöltött státusza, de aztán idén februárban a csapat tiszta vizet öntött a pohárba: Pat O'Brien már nem tagja a formációnak, helyére a Cannibal Corpse producere, Erik Rutan került, aki korábban a Morbid Angelben, illetve jelenleg a Hate Eternalban gitározik.
A zenekar tizenötödik soralbuma a Metal Blade gondozásában április 16-án jelenik meg "Violence Unimagined" címmel és hogy finoman fogalmazzunk, a várakozások elég magasak voltak. Erik Rutan érkezése elég rendesen felkavarta a kedélyeket, de egyben mindenképpen a leglogikusabb megoldásnak is tűnt a dolog. A gitáros a színtér egyik legendája, kívülről-belülről ismeri az együttes hangzásvilágát, így már általa írt dalokkal is hozzájárult az új koronghoz (a Hate Eternal 2015-ös lemezéről ITT, míg a Cannibal Corpse 2017-es anyagáról ITT írtunk kritikát).
Már-már hagyományszámba megy, hogy az eredeti borító nem publikus, így mi is a lehető legcsaládbarátabb verziót közöljük: akit érdekel Vince Locke alkotása, az könnyen rátalálhat, de az biztos, hogy kevés gyomorforgatóbb elképzeléssel találkozhatunk manapság a metalszíntéren. Ebben a csapat mindig élen járt, én ennek értelmét nem látom, poénnak ócska, leginkább gusztustalan, de ez már ízlés kérdése.
Nos, a korong hangzása az eddig megszokottaknak megfelelően brutális: külön jó pont, hogy Alex Webster basszusgitárja úgy megdörren, hogy öröm hallgatni. Már a nyitó Murderous Rampage megadja az alaphangot: úgy berúgja az ajtót, hogy csak leshetünk. Átkozottul pörgős, agresszív darab, szóval tökéletes lemezkezdés. Az ezt követő Necrogenic Resurrection is hasonló, habár szaggatottabb, idegbetegebb riffekkel támad, de a sebesség ugyanaz, habár a középrészen érkezik a gyomorba hatoló breakdown.
A klipből már ismert, középtempósan romboló Inhumane Harvest is finom kis darab: az ismét a középrészen beérkező málházós sikálás remek és olyan súlya van, hogy még az atmoszferikus szóló is alig tud finomítani rajta. Vannak azért meglepetések is: a Surround, Kill, Devour refrénje abszolút közönségénekeltetős célzatú, óriási koncertfavorit lehet belőle, körülbelül a Metallica Seek And Destroy című klasszikusának mintájára.
A Bound And Bourned afféle groove-os zúzda: a szirénaként visítozó gitárok lúdbőröztető hatást keltenek ebben is. A Follow The Blood című tételben meglepően dallamos gitárszólóval találkozhatunk, míg a Slowly Sawn a monoton, szinte egy hangon kitartott riffeléssel éri el az agressziót. A szinte már-már grindcore jellegű, ultragyors és ultrabrutál Overtorture meg címéhez méltóan egy hosszúra nyúlt kínzással ér fel relatív rövidsége ellenére is.
Szóval normális üzletmenet ez: ha már a könyöködön jön ki az ezoterikus, disszonáns agymenésekre alapozó, asztrofizikusi meg filozófiai végzettséget igénylő dalszövegekkel ellátott posztmodern death metal, akkor a Cannibal Corpse új albumára akkorát fogsz tombolni, hogy másnap is fájni fog a gyomrod meg a nyakad. Tényleg, érdemes lenne a floridai csapatnak belevágnia valamiféle stílustechnikai vagy -esztétikai tanfolyam megtartásába, mert a fiatal halálfém bandák körülbelül a fasorban sincsenek brutalitás terén, ha hozzájuk hasonlítjuk őket.
Természetesen már hallom is az ellenérdekelt felek sommás véleményét: az amerikaiak mindegyik lemeze egyforma, pontosan ugyanazt csinálják már hamincX éve. Hogyne: csakúgy, mint a Motörhead, az AC/DC meg még millió egy, önálló, karakteres hangzással rendelkező zenekar. A kérdés ilyenkor mindig a dalszerzői színvonal, illetve az önismétlés elkerülése, ez pedig százszázalékosan sikerült az együttesnek.
Erik Rutan csatlakozása kapcsán pedig csak annyit: ha nincs előzetes információnk a tagcseréről, szerintem kevés rajongó tudta volna megmondani, hogy más játszik most gitárfronton a csapatban. Ez pedig minden tiszteletet megérdemel: a gitáros-producer hézagmentesen, alázattal illeszkedett bele az évtizedes hangzásvilágba. Remek album lett tehát a "Violence Unimagnied": fel van adva a lecke mindenkinek, aki 2021-ben le akarja tenni a névjegyét a death metal asztalára.
9,5/10
