Mostanra már annyi mindent láttunk és hallottunk, hogy nagyon nehéz tényleges sötétséget, húsba vágó fájdalmat átadni a rock/metal zenével. Az érzékeinket letompították a duplázók és bezsibbasztották a torzítók; a szomorú témák könnyen válnak közhelyessé, a brutálisak pedig egyenesen röhejessé. Éppen ezért tartom lenyűgözőnek, ahogy az Amigo The Devil beszáll ebbe a death-es, blackes, doomos, mindenes káoszba, és egy szál bendzsóval olyan albumot csap le az asztalra, hogy szem nem marad szárazon.
Na jó, az egy szál bendzsó költői túlzás - bár Danny Kiranos koncertjein tényleg egymagában áll ki a színpadra (tavalyi európai szeánszáról ITT számoltunk be), legújabb albumán már hangszerek sokasága kíséri - azonban ez a kíséret továbbra is visszafogottnak mondható a deathcore-on edződött fülű hallgatóság számára. Ez viszont nem zárja ki a harapósabb műfajok kedvelőit, sőt, tapasztalataim szerint nagyon sok, egyébként elborult metalrajongó gravitál a dark country vagy az Amigo esetében egészen pontosan a murderfolk felé. Többek között maguk a zenészek is - Danny a hardcore szcénából érkezett, de nagyon jó példa erre a jelenségre a Behemoth Nergaljának Me And That Man nevű dark country formációja is.
Kultúránk és közbeszédünk része, sötét viccek, filmek, festmények, és egyéb művészeti alkotások gyakori ihletője és témája a halál, de ilyen közelről, mint az elmúlt egy évben, még nem nézett vele farkasszemet a modern társadalom. Újabban kényelmetlenül gyakran kerül szóba ez a téma; a hírekből százszámra dőlnek ránk a halottak, a saját közösségi médiás felületünkön egyre gyakrabban bukkannak fel az ismerősök által megosztott fekete-fehér fotók, égő gyertyás képek, részvétnyilvánítások, de sajnos nagyon sokan még ennél is közvetlenebb módon szembesülnek az emberi halandósággal. Éppen ezért fontos, hogy ezt a témát elkezdjük a zenében is úgy megközelíteni, ahogy az életben: tiszta fejjel, higgadtan, beletörődve abba, hogy nincs mese, ez bizony nagyon fog fájni.
A „Born Against” módszeresen járja körbe és szedi ízekre a halál témáját: gyilkosság, kivégzés, öngyilkosság, van itt minden. A csavar az egészben: mindez végtelenül kellemes, sokszor teljesen nyugodt dallamokba burkolva, verseskönyvbe illően szofisztikált dalszövegekkel tálalva. Tisztelet persze a kivételnek: a Better Ways To Fry A Fish például olyan mellbevágóan szadista, mintha a Rammstein Ich Tu Dir Weh-jét hallgatnánk némi szájharmonikával és humorral körítve.
Az Amigo The Devil nagy erőssége a ballada: érzelmes, pár hangszeres, szívbe markoló dalok, melyek felett a felületes hallgató elsőre esetleg elsiklik, de ha egy kicsit is kinyitja a fülét a dalszövegre, valamint a sorok mögött felizzó érzelemre és sziporkázó intelligenciára, máris azonnal beleszeret. Ilyen például a hegedűs, akusztikus gitáros Another Man’s Grave vagy a torokszorító albumzáró darab, a Letter From The Death Row, mely bizonyítja: az igazán gyönyörű szerelmes dalok megírásához elengedhetetlen a halál árnyéka.
Bár dalszövegei témája koromfekete, az album azért mégsem egy fél órás fejlógatás, bőven kijut az energikus dalokból is. A korong egyik legerősebb darabja a Murder At The Bingo Hall (engem már a címmel megvettek kilóra): kifejezetten pörgős, feszült, és - a tárgyához képest - jó hangulatú darab. A Drop For Every Hour spanyolos gitártémái és csörgődobos optimizmusa szintén egy iszonyú nyomasztó történetet dolgoz fel. De ebben a műfajban egyértelműen a 24K Casket viszi a prímet, melyet egyszerűen így jellemeznék: bendzsós feelgood nóta a halálról.
Korábbi albumaihoz képest bár némiképp sötétedtek a szövegek, de színesedett a zenei paletta - a „Born Against” korongon a korábbiaknál lényegesen több hangszer tűnik fel. A bendzsó legalább olyan elengedhetetlen része az Amigo hangzásának, mint a magyar konyhának a vöröshagyma, így most is kapunk belőle bőven. Kötelező darab még a zongora, legyen szó lágy kíséretről, vagy a Murder At The Bingo Hall billentyűszétverős breakdown-járól.
Kiemelt szerepet kap a hegedű is, aranyszegélyt varázsolva a legsötétebb balladák köré. De a hangszerek legtökéletesebb kavalkádja egyértelműen a Quiet As A Rat – a vurstlis hangzású, a hit kérdését fájdalmasan látványos képekkel feszegető darab nem csak a lemez, de az egész Amigo-katalógus egyik legsúlyosabb darabja.
Az Amigo The Devil kihúzta a falból az erősítőket, lekapcsolta a lámpákat, és ezzel egy csapásra visszaadta az élét a halálról szóló daloknak. A „Born Against”-et nem csak a dark country kedvelőinek ajánlom, hanem mindenkinek, aki szeretné a komor zenéket más irányból is megközelíteni, mindenkinek, aki igényes, sajátosan fanyar humorú, de mégis húsba vágó dalszövegekre vágyik, és mindenkinek, aki nem fél egy fél órára kilépni a mindennapok monoton zúgásából, és szembenézni az élet keserűségeivel, törékenységével, és gyönyörűségével.
10/10
