Nagyon örülök a Kedvencek Temetője rovat megszületésének, mert így elfeledésre ítélt remekművekről fújhatjuk le a port, és olyan albumokat tudunk a hallgatóság figyelmébe ajánlani, melyek annak idején nem kapták meg a kellő elismerést. Az amerikai Neurosis zenekar életművében tulajdonképpen csupa ilyen található. Adja magát a kérdés, voltak-e ők valaha is nagy kedvencek vagy szimplán csak feledésre ítéltettek valamilyen rejtélyes oknál fogva?
Scott Kelly alapító gitáros zenekara azon csapatok sorát erősítik, melyekről lehet néha olvasni ezt-azt, előszeretettel hivatkoznak rájuk egy-egy interjúban, ám a nagyközönség egyáltalán nem ismeri őket, legfeljebb a megszállott gyűjtők tudják azonnal, miről is van szó, amikor ez a név előkerül. Holott az együttes 1985-ben alakult, aktívan működött a kilencvenes években, és tulajdonképpen napjainkban sem tekinthető lezárt fejezetnek (a legutolsó nagylemez, a ”Fires Within Fires” 2016-ban jelent meg).
Ebből a páratlan életműből emelném ki most az 1993-as ”Enemy Of The Sun” című kiadványt. Számomra ez volt az első találkozás a zenekarral, jóval később, már a kétezres évek elején, és meg kell mondjam, csak néztem és pislogtam, hogy ez mégis mi lehet? A lemezanyag még akkoriban is modern, friss, nehezen emészthető muzsikát rejtett és ez a zene máig megőrizte mágikus erejét. Még ma sem lehet egyértelműen sehová besorolni, mert zavarba ejtően sokoldalú felvételeket tartalmaz.
Rendkívül súlyos, befordult, lassan őrlő zenét képzeljünk el, mely lépésről-lépésre, fokról-fokra haladva ejti rabul a hallgatóságot. Nem az a szerelem első hallásra lemezanyag, idő kell a megemésztéséhez. Már az első számtól fogva teljesen egyértelmű, hogy itt nem az MTV listáinak megcélzása a szándék (nem is tudom, készült-e a lemezhez egyáltalán videó), nem is a rádióhallgatók kegyeinek megnyerése, de még csak a metal-szubkultúrák valamelyikébe történő betörés sem, hanem valami egészen szabad felfogású alkotás.
A hivatalos besorolásuk avantgárd metal vagy atmoszferikus sludge: én magam mindegyiket erőltetett címkének, amolyan skatulyának érzem, melybe bele lehet szuszakolni a formációt, ha nagyon muszáj. Ugyanakkor ezek a megjelölések elriaszthatják azokat az érdeklődőket, akiket más hasonlóan felcímkézett zenekarok nem fogtak meg. Számomra ez egy primitív ösztönökre zsigerből ható, ősi gyökerű, modern törzsi muzsika.
Ősi gyökerű és mégis modern? Napjainkban rengeteg ilyen és hasonló van, akkoriban, amikor a Neurosis indult, és amikor ez a lemez megjelent, akkor még éppen csak csírájában volt jelen a piacon a sámán-kultusz, a törzsi dobok használata, a népi motívumok metalba való beemelése, ezért az "Enemy Of The Sun" felvételeit úttörő-jellegű nótáknak gondolom, melyek különösen a skandináv folk/death hordákra hatottak erőteljesen. Ugyanakkor azt is fontos leszögeznünk, hogy a Neurosis nem volt kifejezett folk metal banda, illetve éppen annyi volt bennük a népi, mint a metal és egyéb hatás (progresszív, indusztriális, sludge, stb.).
Az első szám, azaz a lemez nyitánya a Lost című dal. A felvétel Bernardo Bertolucci Oltalmazó ég című filmjének záró jelenetével indul, azzal a gondolatsorral, melyet a regény szerzője, Paul Bowles mond el a női főszereplőnek. Ez a rövid monológ magyarul így hangzik:
”Mivel nem tudjuk mikor halunk meg, azt hisszük, az idő egy kiapadhatatlan forrás. Pedig minden csak egy bizonyos számú alkalommal történik meg, igen kevésszer. Hányszor fog még eszünkbe jutni gyermekkorunk egyik délutánja, egy nap, amely olyan mélyen belénk ivódott, hogy elképzelni sem tudjuk az életünket nélküle? Talán még négy-öt alkalommal, talán ennyiszer sem. Hányszor láthatjuk még a teliholdat? Talán hússzor, és mégis azt hisszük, számtalanszor megtehetjük még…”
Ez a monológ, mint bevezető, merőben szokatlan felütés, jól jelzi, hogy itt a közreműködők nem az aktuális divat, az itt és most távlatában gondolkodnak, inkább szeretnének valamit üzenni az utánuk érkező generációknak. Mint ahogy maga a borító is üzenet: a fotón látható szobor alanya Thomas Becket, azaz Canterbury Szent Tamás, akinek az élete, és különösen a halála szintén tanulsággal szolgál az utókor számára. Csupa-csupa formabontó momentum, és akkor magáról a zenéről még alig beszéltünk!
Hipnotikus basszusvonalon kanyarog tovább a Lost, majd dörren egyet a cucc, és beáll az a gyötrelmes vajúdás, melyet a későbbiekben sem fogunk túlságosan könnyednek érezni. Igazából erre épül az anyag. A Raze The Stray éteri kezdés után még inkább fokozza a kínokat, de hagy annyi finomságot a zenében, hogy ne menjen át szélsőséges durvulásba. Szenvedünk, de közben azt is érezzük, ennek a szenvedésnek helye van, oka van, értelmet nyer egy magasabb rendű, mindent átfogó koncepció által. Mintha azt sugallná: éld meg önmagad világra jöttét, a tulajdon édesanyád kínjain keresztül. De talán a te nem is te vagy, a születés pedig a halál is egyben, s végül eljut a tudatodig a felismerés, hogy a Nap ellensége nem a Hold, nem is az éjsötét éjszaka, hanem maga az ember.
Megannyi gyötrő gondolat, tünékeny szépségekkel körülölelve. Beszélhetnénk a Sebestyén Mártát idéző Erika Little törékeny hangjának gyönyörű hajlításairól, a lemez vége felé haladva felerősödő hegedűszólamokról, az újra és újra visszatérő narrációról… Áradozhatnánk a black metal frontembereket porig alázó embertelen szűkölésekről, a Cleanse véget nem érő dobolásáról, melyben nem kevesebb, mint kilenc ütőhangszeres veri a dobot (közöttük egy Péter néven feltüntetett, ismeretlen magyar), de ezt a sok-sok kisebb-nagyobb részletet egyben érdemes megtapasztalni. Mindez így leírva nem mond semmit. Ezt a lemezt tényleg meg kell hallgatni, bár nem szerepel a fontos albumokat meghallgatásra javasló kiadványokban, sem a rockzene képzeletbeli nagykönyvében, mégis olyan összművészeti ínyencfalat, melyet hiba lenne kihagyni.
Ám ha valaki nem fér hozzá vagy nem fogta meg igazán az ismertető, akkor legalább nézzen szét a Neurosis háza táján, egészen biztosan fog találni lemezeik között számára tetsző alkotást, mert a tizenegy hivatalos stúdióalbum mindegyike teljesen egyedi és formabontó darab, a maga nemében különleges értéke a világ zenei termésének.
