Hát itt van! Végre megérkezett. Az elnyűhetetlen, utolérhetetlen, hamiskás mosolyú sivatagi róka megint előmászott szegényes hajlékából, hogy megkínáljon minket egy kis kaktuszpálinkával: a "Hardware" album magas hőfokú felvételeivel… Ó, igen. Egyenesen a Palm Springs melletti Escape stúdióból, ahol is hónapok óta forr a blues, pezseg a rock, és a hőségtől vibráló távolban gyönyörű lányok lesik az örökifjú gitáros minden mozdulatát…
Kérem, ne javítson ki senki! Mi az, hogy a kaliforniai sivatagban nem él róka? Miféle hülyeség ez? Egy ritka példány bizonyosan ott vert tanyát, láttam több felvételen, fényképen, videón is, szóval ott van. És hogy soha nem lakott szegényes hajlékban? Jó, ebben van egy kis költői túlzás, elismerem. Én is tudom, hogy Billy ”Freakbird” Gibbons soha nem tartozott a lyukas nadrágos blueselőadók közé, de éppen ettől egyedi jelenség, hiszen mégis hihetetlen érzéke van ehhez a műfajhoz. Egyfajta élő cáfolata ő annak a tézisnek, hogy csak a nyomor és nélkülözés, a mindennapi küzdelem szülhet igazán értékes dalokat. Hallgassunk csak bele ebbe az anyagba, mindjárt megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy elkényeztetett úrifiú megdörrenti a cuccot!
Nem sok gitáros dicsekedhet egyéni, jól felismerhető játékstílussal, ez a mandró közéjük tartozik. Mindig is minimalista, érzéssel előadott, őrülten nyers szólókat nyomatott, és ez idős kora beköszöntével sem változott. Egyébként volt ennek a fickónak valaha fiatalkora? Én már kisgyerekként szakállas bácsiként ismertem meg a ZZ Top Gimme All You Lovin' videójában, és ahogy most ránézek, hát azóta sem változott semmit.
Szóval a nehéz sorsú Gibbons srác 13. születésnapjára kapta első gitárját, mely egy 1962-es Gibson Melody Maker volt… Igen, ezen kezdett el megtanulni pötyögni. Jó mi? Vannak ilyen elképesztő történetek. Nála így indult a pálya. Ha belegondolunk, annyi mindenre el lehet költeni a pénzt, neki mégis a blues rock tetszett, a régi gitárok, a korabeli autók és persze az elmaradhatatlan kalapok. Ebből a három nélkülözhetetlen kellékből már össze is áll az utánozhatatlan stílus, melyre talán ez a lemezanyag teszi fel a koronát.
A szó szerinti visszatérése valójában még 2015-ben volt hősünknek, a szerintem jól sikerült ”Perfectamundo” albummal. Ezt követte 2018-ban az érettebb, letisztultabb ”The Big Bad Blues”, és most itt a ”Hardware”. Micsoda lemez! Hú… Én nem is bánom, hogy a ZZ Top elfekvőben van (2012-ben adta ki utolsó lemezét), mert amióta Billy a szólólemezeire helyez nagyobb hangsúlyt, lényegesen jobb a minőség.
Ez úgy igaz a hangzásra, mint a dalokra. Megmondanám, ha nem így lenne, de szerintem nem tud hibázni Gibbons papa. Meseszépen tölti ki a csupasz blues rock sémákat, és az sem hátrány, amikor van anyagi fedezet háttérénekesnőkre, stúdiózenészekre, hangszerekre. Nála egyáltalán nem ketyeg az óra, mely másnál kíméletlenül jelzi a fizetendő költségeket. Ilyen apróságokkal az öregnek nem kell foglalkoznia, elég, ha a gitárját megpedzi, és rozsdás torkát megköszörüli egy-két jól sikerült nótában.
Mindjárt a lemezt nyitó My Lucky Card meggyőző erővel lüktet a fülben (a doboknál Matt Sorum!): fogós a refrén, pazar a hangzás, és amikor a szóló elkezdődik, még a rockban abszolút járatlan is meg tudja állapítani, hogy ez a zenész mestere hangszerének. Nem játszik sokat, de amit odatesz, annak lelke van. A She’s On Fire egy gyorsabb, zakatolósabb darab, szintén a jóféle dalok közé tartozik, bár annyit el kell ismerni, hogy nem hoz semmi újat a műfajba.
Billy ”Frontman” Gibbons nem kevesebb, mint öt zenei videót készíttetett ehhez a kiadványhoz, úgy látszik, ebben látja a műfaj jövőjét, ami nem is rossz meglátás, de a választásai megleptek. Én meg nem fejthetem, miért nem a More-More-More lett az egyik ilyen videó, hiszen ez az album kimagasló dala! Mocskosul húzós refrénje van, újra és újra játszatja magát, megérdemelt volna egy jó klipet.
Ugyanez a helyzet a Stackin’ Bones című nótával, melyben a Rozsdagyárban is megénekelt Larkin Poe vendégszerepelt. Ez is adná magát, de Gibbons bátyó inkább a nyitószámban, és a West Coast Junkie, valamint a She’s On Fire, Desert High dalokban látott fantáziát. Ez utóbbit már a Videológiában alaposan megdicsértem, tényleg gyönyörű munka. Azt hiszem, ami a videókat illeti, kapunk még tőle néhányat, csak ki kell várni… És persze addig is pörög a lemez!
Szerintem az év egyik legjobb albumát adta ki ezúttal a kezei közül a mester. Igaz, nem túl hosszú, mindössze 37 perc, de ebben a 37 percben csupa olyan felvétel szerepel, mely külön-külön is képes feldobni a mindennapok szürke hangulatát. Egy az egyben pedig csatlakozik ahhoz az autóúthoz, melyen a korábban ajánlott Monster Magnet lemeze is tesztelés alá kerül. Billy F. Gibbons és a Monster Magnet, nem is rossz kombináció. Mehetünk akár a tengerhez...
10/10
