Akárhonnan is futok neki ennek a lemezismertetőnek, be kell vallanom, lehetetlen nosztalgia nélkül, minden elfogultságot félretéve megírni. A német csapat 1985-ben jelentette meg első hangzóanyagát, melynek ugyanaz volt a címe, mint a napokban piacra került nagylemeznek, szimplán és egyszerűen csak a zenekar neve. Azt a bizonyos bemutatkozó EP-t, legalábbis annak a borítóját a '80-as években rengeteget lehetett látni bőrdzsekik, farmerdzsekik, sőt farmermellények hajtókáján kitűző formájában, és igen, ahogy azt már sokan sejtik, nekem is volt egy ilyen.

A világ azóta sokat változott, mint ahogy a Helloween is, ezzel együtt még mindig az egyik legismertebb heavy metal együttesről beszélünk, és ez nem kis dolog. Újkori alkotásaik talán megosztják a közönséget, korai albumaik azonban még ma is minden metalfórumon hivatkozási alapnak számítanak, úgy rajongói, mint szakmai oldalról. Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül legújabb kiadványukat sem.

Annyit még el kell mondanom, hogy nem tartozom azokhoz a rajongókhoz, akik a kezdetek óta minden nagylemezt begyűjtöttek a zenekartól, és az összes eddigi megjelenést nagy lelkesedéssel fogadták, mert személyes kötődéseim nem sokkal azután, hogy Andi Deris vette át a mikrofont, elhalványultak, majd megszűntek. Egészen pontosan a "Masters Of The Rings" lemez után fordultam el tőlük, belehallgattam ugyan egyik-másik későbbi munkájukba, de egyáltalán nem tudtak ezekkel megfogni.  

A legutóbb kiadott nagylemez, a 2015-ös "God-Given Right" sem tartozik a klasszikusok közé véleményem szerint (kritikánk ITT olvasható), így hát túl nagy elvárásokat nem támasztottam velük szemben és fogalmazzunk úgy, hogy felkészülve a legrosszabbra álltam neki az új lemez meghallgatásához. Kellemesen csalódtam!

Ugyan jól tudtam, hogy azóta történtek változások a felállásban, ám nagyon jelentős megújulást ettől nem vártam. Butaság volt. Egy héttagúra bővült Helloween, az alapító Kiske/Hansen párossal, megerősítve a már régóta ott lévő bandatagokkal nem tud annyira rossz zenét csinálni, hogy arra csak legyintsünk! Már csak azért sem, mert a két jó öreg csatalovat fűti a bizonyítási vágy: így kell ezt csinálni, fiatalok!

Alaposan összekapták magukat, az első négy nóta kifejezetten ütős! Máris elkapott a nosztalgia-faktor, eszembe jutott, hányszor begyűrte a "Keeper I." kazettámat a magnó, láttam magam, ahogy egy csavarhúzóval próbálom menteni a menthetőt, és persze a kilencvenes évek is feltűntek, miközben az Out For The Glory, a Fear Of The Fallen, a Best Time, és a Mass Pollution pörgött. Ezek kivétel nélkül erős, dallamos, gitárcentrikus nóták, és az énektémák is ragyogóan emelkednek az égig. Ha valaki attól tartana, hogy becsúszott néhány hamis hang, vagy erőtlenné váltak Hansenék, megnyugtathatom, ezen a téren minden rendben van.

Csakhogy ott van Andi Deris is. Én imádtam a Pink Cream 69 lemezeit, de már annak idején sem értettem, mit keres a Helloweenben egy ízig-vérig hard rock torok? Kiváló énekes, egyedi hangszínnel, de hiába, ha a power metal nyújtásait ő nem tudja hozni. Nem tehet róla, neki ez nem áll jól. Voltak aggódásaim miatta, hogyan lesz képes megtalálni helyét Kiske és Hansen között, de ez is feleslegesnek bizonyult. Ügyesen megoldották. Andi marad inkább a mély, és a közepes tartományban, így semmi nem veszi el a power-témák erejét. Ami az éneket illeti, abban itt hiba nincs.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy nem egységes a színvonal. Az ötödikként érkező Angels című Gerstner-szerzeményre szerintem sokan felkapják majd a fejüket, és nem éppen a szépsége miatt. Azok közé a dalok közé tartozik, amelyeket le lehetett volna hagyni a lemezről. Olyan, mint amikor dagasztják, húzzák-nyúzzák a tésztát, mégsem lesz belőle semmi. Itt is sírnak, bőgnek, harapnak a gitárok, beleadnak mindent a zenészek, hogy mentsék a lapos témát, mégsem áll össze igazán a kép.

Ha már a negatívumokról szó esett, az egyébként húzós kezdetű Robot King sci-fi témáját, és az űrlényes videót a Skyfall-hoz nagyon nem kellett volna erőltetni. Mert ezek bizony erőltetett poénok. Értem én, mindig is happy metal volt a Helloween, de az éppen elég lenne jópofaságnak, amit a zenéjükben folytonosan fel-le hullámzó dallamok biztosítanak. Alighanem a srácok ebből megsejtettek valamit, nem véletlenül lett a lemez zárónótája a terjedelmes, agyonjátszott Skyfall.  

Személyes kedvencem az Indestructible, ez egy hangulatos, vidám, a mai időkben talán túlzottan is optimista csengésű szám. Talán az egyetlen, melynek jól elkapott refrénje van. Érdekes változás: a valaha abszolút refréncentrikus Helloween mára mintha kerülné a fogós, megjegyezhető sorokat. Ezt a lemezt bizony sokszor meg kell hallgatni ahhoz, hogy bármit is vissza tudjon valaki énekelni, vagy fütyülni róla. Ott vannak a jellegzetes, darabolós gitárfutamok, a magas hangokra kihegyezett vokálok, a fergeteges szólók, de a szövegek elmennek az ember mellett. Talán szándékos változás ez, talán a modern zenei áramlatok ezt sugallták a zenészeknek, nekem hiányoztak kicsit a lemezről a jól énekelhető refrének.

A legfontosabb jellemzője a lemeznek, hogy nem unalmas. Már maga a hangzás fantasztikus, csodásan kihallatszik a dobcucc minden egyes porcikája, a basszus is álomszerűen hömpölyög, a vokálok világszínvonalúak, egy érett, összecsiszolt produkciót hallunk, a jól ismert Helloween-örökzöldek mai, friss hajtásait. Nem tudom, vajon az új szerzemények is legendás nótákká nemesülnek-e a jövőben, de abban biztos vagyok, hogy a csapat minden régi rajongója nagy örömmel hallgatja ezeket.

8/10