A Communion Of Souls nevű norvég zenekarról nem írt még senki Magyarországon, s ennek oka valószínűleg abból fakad, hogy a manapság nem éppen divatos heavy/speed/power metal berkeiben mozognak. Tulajdonképpen az új Helloween-lemez kapcsán vettem őket elő, ez indított el engem erre a nálam meglehetősen perifériára szorult területre. Akiknek tetszett a Helloween-album zenei körítése, de kicsit soknak érezték a Kiske-féle magas labdákat, azoknak nagyon bejöhet a COS, mert ők is hasonló vizeken eveznek, de közel sem mennek annyira bele a sikolyok, kitartott hangok világába, mint német kollégáik.
Ami a COS előéletét illeti, 2012-ben alakultak Norvégiában, most tartanak a harmadik nagylemeznél. Az első volt a "Communion Of Souls" 2015-ben, a második a "Power Of The Empire" 2017-ben. Az idei megjelenés kapcsán belehallgattam mindkettőbe, és meg kell mondjam, fényéveket fejlődtek! Túl sok értéket én magam az előző két lemezen nem igazán találtam, megbízhatóan játsszák ott a tipikus metalsablonokat, átlagos énektémákkal fűszerezve a dallamos rockzenét, de ez minden. Viszont a "Concept Of Illusion" már az első pillanattól tetszett! Az utóbbi évek pihenése jót tett a csapatnak, kinőtték korábbi gyermekbetegségeiket, és kicsit több hangsúlyt fektettek a dalszerzésre, ez meg is hozta gyümölcsét.
A Master Of Disaster kezdi a lemezt, s ebben egy váratlan hangszer szólal meg, a wah-wah pedálos gitár, amúgy Hendrixesen, bluesosan, ahogy az a hetvenes években nagy divat volt, de a modern kori epikus metalból szinte száműzték. Ott nem szokás ezt elővenni, de ezzel nem törődnek az urak, és igazuk van, mert nagyszerűen be lehet építeni, (mint majd az Abyss videóban is láthatjuk), abszolút működik. Jó kis nóta kerekedik ki a témából, rögtön kiderül belőle, hogy van a bandának elképzelése róla, mit akar játszani: progresszív hatásoktól sem mentes dallamos metalt.
Több, mint kellemes groove-alapú dobolásra érkezik a már említett bluesgitár a fenti Abyss című felvételben, ez is levett a lábamról, hatásosan keveredik itt a mágikus szövegmondás a gyorsabb galoppal, és a végén a szólók is a legnagyobb profikra emlékeztetnek. A robogás folytatódik az End Of The Worldben, erről kicsit a svájci Bütcher csont-csupasz klasszikus speed metal témái ugrottak be, az extrém sikolyok mellőzésével. Ilyenektől a COS esetén nem kell tartani, a szirénázást nem, a szép, színes magasakat gyönyörűen hozza emberünk.
Johannes Hulleberg tökéletes hang ehhez a fajta zenéhez, sokat merít Kiskéből, Derisből, Geoff Tate-től, és Dio-tól is, többé-kevésbé ezeknek a nagynevű elődöknek a hajlításaikat keveri egy kis szövegmondással, egy kis acsarkodással, így próbálja színezni a kelléktárát. Amolyan mini-színházat vezet elő, amivel nagyot lehet bukni, ha hiteltelen ebben a szerepben az előadó, szerencsére ő ezt remekül megoldja.
A Mindless Mind szintén a sikerültebb nóták közé tartozik, megint van egy kis Bütcher-párhuzam, hasonló a hangfekvés is, a vezérmotívum pedig valahonnan a nyolcvanas évek végéről, a kilencvenes évek elejéről származik, s két újabb jó nevű kolléga sejlik fel benne: King Diamond és Bruce Dickinson. A dal szerkezete elég egyszerű, kissé kilóg a többi közül, ritmikailag akár kezdetlegesnek is nevezhetnénk, viszont a szólók itt is elámítják a hallgatót (a Time Has Come-ban a gitárhúrok szinte visítanak a gyönyörtől).
És így tovább egészen a végéig. Nem szeretném felmondani a teljes lemezt, nagyjából egységes a színvonal, nincs kifejezetten gyenge dal vagy botrányosan rossz megoldás, a gitárosok villognak, az énekes adagolja a szebbnél-szebb dallamokat, aki melodikusabb kemény zenét hallgat, annak nem szabad őket kihagyni. Ritka az ennyire képzett, ötletes, a bevett sablonokkal is jól bánni tudó zenekar. Igazából nem érzem kevesebbnek ezt a lemezt, mint a Helloween albumát, csak más kicsit a hanghordozás, és nem annyira fogósak a számok, ez minden. Viszont a hangszeres megoldások legalább egyenrangúak: azt gondolom, hogy összességében ez az anyag teljesen ismeretlen norvég arcoktól ragyogó teljesítmény.
Ha a Helloween lemezre azt mondtam, idő kell hozzá, nem ragad meg azonnal a fülben, akkor ez a norvégoknál hatványozottan igaz. Egyáltalán nem a közönségénekeltetésre mentek rá, náluk sincsenek fülbemászó refrének, ellenben a fülnek nagyon is kellemes megoldásokkal támadják a hallgatóság hallójáratait. Én magam úgy vagyok ezzel az énekstílussal, hogy hosszú távon fárasztó, de a sok markáns hardcore, death és thrash metal torok bömbölése után valóságos felüdülés olyan énekest hallani, aki hibátlanul hozza harmadik oktávot is. Ennél tovább metalzenében ritkán mennek az előadók, de ez nem is baj, a lényeg, hogy ami van, azzal jól bánjanak. Akárhogy is nézem (hallgatom), ez egy kiváló album, nem érdemel kevesebb pontot, mint a németek nagy visszatérése.
8/10
