Egészen elképesztő, hogy Bruce Dickinson negyedik stúdióalbuma, az 1997-es "Accident Of Birth" már lassan negyedszázados. Jól emlékszem, ahogy megvettem a CD-t és az azóta sem kopott ki a lejátszómból, ráadásul ugyanolyan hatással van rám mind a mai napig, ugyanolyan frissnek tűnik, azaz semmit sem veszett régi fényéből.
Olyan régen jelent már meg ez a korszakos lemez, hogy bizony komplett rocktörténeti áttekintést kell adnunk ahhoz, hogy egyrészt a brit énekes, másrészt úgy a komplett metalszíntér vonatkozásában kitűnjön, hogy mekkorát is durrant ez a Derek Riggs borzalmasan csúnya borítójával büszkélkedő korong anno.
Adrian Smith gitáros 1990-ben, míg a frontember 1993 lépett ki a legendás angol heavy metal csapat, az Iron Maiden soraiból és ezzel a zenekar aranyéveinek egyszeriben vége szakadt. A Dickinson-Smith páros ugyanis nemcsak két, a rajongók által különösen kedvelt alaptagot, hanem a banda '80-es évekbeli zenei sikereinek egyik fő dalszerzői együttműködését is jelentette. Elég csak a Flight Of Icarus, a 2 Minutes To Midnight, a Moonchild szintű klasszikusokra gondolni, nem is beszélve a Wasted Years vagy a Stranger In a Strange Land önálló Smith-szerzeményeiről vagy éppen a páros Steve Harris-szel kiegészült munkáiról (Can I Play With Madness, The Evil That Men Do).
Dickinson szólóalbumai közül a második, az 1994-es "Balls To Picasso" érdemel említést: ez volt az első anyaga kilépését követően, itt dolgozott először Roy Z (Roy Ramirez) amerikai gitáros-producer-dalszerzővel és Tribe Of Gypsies nevű bandájával. A korong váratlan sikere lett a Tears Of The Dragon című ballada, azonban különösebb hullámokat nem kavart a dolog, a felfokozott várakozások ellenére sem.
Az Iron Maiden eközben Blaze Bayley személyében új frontembert talált és vele adták ki 1995-ben a "The X Factor" című stúdióalbumot, mely elég vaskos buktának bizonyult mind szakmailag, mind pedig a közönség körében. Egész egyszerűen nem lehetett pótolni Dickinsont, és mindenféle gonoszkodás nélkül jegyezzük meg, minden bizonnyal nem Bayley-vel. Mindenki érezte, hogy ez bizony már nem az egész világot letaroló, mesterművet mestermű után sorra kihozó együttes, hogy finoman fogalmazzunk.
Mindeközben azonban történt valami sokkal fontosabb: a '90-es évek első felében ugyanis berobbant a grunge és a rockszíntéren pillanatok alatt kivívott egyeduralkodásával párhuzamosan az addig rendkívül népszerű glam metal, hard rock és tradicionális heavy metal bandáknak egycsapásra befellegzett. Olyan popkulturális forradalom zajlott le, ráadásul hihetetlenül rövid idő alatt, melynek során e csapatok nem pusztán a népszerűségüket, lemezszerződésüket, médiamegjelenésüket és közönségüket vesztették el, hanem kifejezetten nevetségessé és gúny tárgyává is váltak.
Erre a változásra Dickinson válaszolhatott könnyebben és 1996-ban ki is hozta grunge-ihletettségű, "Skunkworks" című korongját. A fiatal generáció azonban nem őrá volt kíváncsi, nem az ő interpretálásban akarta hallani a korszellem által diktált dalokat. Az Iron Maiden természetesen (és nagyon is helyesen egyébként) nem ült fel a divat hullámaira, kitartott a hagyományos metal mellett, csak éppen a közönség nem tett így. Kemény évek voltak ezek, felebarátaim: mind a Maiden-, mind pedig a Dickinson-tábor kezdett beleállni a földbe.
És aztán teljesen váratlanul történt valami, amire senki sem számított: Dickinson visszahozta Roy Z-t és bandáját, illetve meghívta egykori társát, Adrian Smith gitárost és 1997 májusában piacra dobta negyedik soralbumát "Accident Of Birth" címmel. Természetesen Smith csatlakozásának is óriási publicitásbeli értéke volt (ellen-Maiden, khmm....), de a korong fogadtatása minden képzeletet felülmúlt, mégpedig nem ok nélkül. Az anyag ugyanis csattanós választ adott arra, hogy miként lehet modern esztétikájú, mégis a klasszikus ízekkel megszólaló heavy metalt játszani az ezredfordulóhoz közelítve, egy totálisan ellenséges médiaközegben (jó példa erre a Man Of Sorrows alább beszúrt klipje is, melyből egész egyszerűen kivágták a remek gitárszólót - korszellem, na ja).
A korong atom módra szól: tisztán, telten, élesen, mégis analógosan, ráadásul Dickinson életének legjobb énekesi teljesítményével állt elő. Világosan érződik, hogy nagyon érezte a tétet és olyan energiával, érzelem teli módon adja elő ezeket a hibátlan, tökéletes dalokat, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket. Ráadásul az énekes minden bizonnyal tudatosan próbált konkurálni anyabandájával és szándékosan játszott rá erre az akkoriban a szaksajtóban is sokat említett versengésre (lásd: Derek Riggs borítója, Smith visszahozása, az egész lemez atmoszférája).
Három ballada (Man Of Sorrows, Omega, Arc Of Space) kapott helyet az anyagon, melyek mind-mind libabőröztetően gyönyörűek, csodálatos szólókkal, kompozíciós ívvel. Van itt hagyományosabb, Maiden-ízű galopp (Road To Hell, The Magician - milyen húzása van már az előbbinek, te jószagú Atyaúristen!), progresszív zsenialitás (Darkside Of Aquarius, Taking The Queen), modern zúzás (Accident Of Birth, Freak, Welcome To The Pit), de tényleg felesleges sorolni a nótákat, mert egytől egyig mindegyik csont nélkül tökéletes dalszerzői teljesítmény.
Ami viszont még ennél is sokkal fontosabb, az az album utóélete és a metalnak a köztudatba az ezredfordulóval kezdődő visszatérésére tett hatása. A svéd Hammerfall 1997-es "Glory To The Brave" anyaga mellett ugyanis az "Accident Of Birth" tett talán a legtöbbet azért, hogy a közönség újra felfigyeljen a tradicionális metalra. Dickinsonék változatlan felállással 1998-ban kihozták a még modernebb, súlyosabb megközelítésű, de ugyanolyan zseniális "The Chemical Wedding" című lemezt, mellyel aztán egyetlen jobbegyenessel ki is ütötték az éppen akkor történetének legborzalmasabb korongját ("Virtual XI") kihozó Iron Maident.
A brit banda akkor élte karrierjének mélypontját: talán vannak, akik emlékeznek még az 1998 szeptemberében az 1500 férőhelyes, miniszínpados budapesti E-Klubban történő és rendkívül megalázó koncertjükre. A katasztrofális "Virtual XI" minden képzeletet alulmúló fogadtatása és a Smith-Dickinson páros kreatív csúcsra érő új albuma nyomán a Maiden-tagság választás elé állította Steve Harris zenekarvezetőt: vagy Bayley megy és visszajön a renitens gitáros-énekes duó, vagy ők mennek kompletten. A többi azóta már történelem: Harris engedett, 1999-ben megtörtént a nagy összeborulás, a Maiden pedig változatlan hatos felállással működik azóta is, habár régi kompozíciós minőségüket már nem tudták reprodukálni (új korongjuk kritikája ITT olvasható).
Roy Z aztán hasonló szerepet kapott Rob Halford szólólemezein, illetve a szintén ikonikus frontember Judas Priestbe történő visszatérése kapcsán is, mint dalszerző-gitáros-producer. Dickinsonnal még elkészítettek egy albumot 2005-ben "Tyranny Of Souls" címmel, aztán az énekes Maiden-beli pályája miatt azóta nagy csönd van körülöttük. Kár ezért: bevallom, Dickinson szólólemezeit sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak, na meg sokkal jobbnak is tartom, mint az Iron Maiden 1992 óta kihozott anyagait. Az egyetlen kivétel a 2006-os "A Matter Of Life And Death": érzésem szerint az az elmúlt harminc év kimagaslóan legjobb anyaga a britektől, ráadásul igen sokat merít az "Accident Of Birth" és a "The Chemical Wedding" atmoszférájából is.
10/10
