A Paradox egyike azon bandáknak, melyeknek zenéjük színvonala alapján legalább két ligával feljebb kellene játszaniuk, de valahogy elkerülte őket az igazi áttörés. Pedig az 1986-ban megalakult német thrash/power brigád ott volt (jókor és jó helyen), amikor a stílus igazi aranykorszakát élte, mégsem sikerült nekik a befutás: két vaddisznó lemez kiadását követően, melyek közül főleg az 1989-es "Heresy" című konceptalbum maradt meg a rajongók kedvencei között, feloszlottak, aztán az ezredforduló környékén alakultak újjá és azóta már a hatodik korongjuknál tartanak.
Charly Steinhauer énekes-gitáros-dalszerző körül gyakorlatilag kiadványról kiadványra változik a banda tagsága, de igazából ez mindegy is, mert ő felel itt mindenért, az ő zenei elképzeléseit mutatják az újabb és újabb anyagok. Az AFM Records gondozásában szeptember 24-én érkező "Heresy II. - End Of A Legend" megalkotásához több korábbi korszakhoz nyúlt vissza a zenekarvezető: visszatért a társalapító Alex Blaha dobos, aki 1991-ben távozott, illetve a a 2016-os "Pangea" korong előtti felállás, azaz Olly Keller basszusgitáros és Christian Münzner gitáros (Necrophagist, Obscura, Alkaloid) (erről a lemezről ITT írtunk kritikát).
A korábbi recenziónkban megjegyeztük, hogy Steinhauer kanadai pályatársához, Jeff Waters-hez hasonlóan képtelen rossz albumot kiadni a kezei közül. Éppen ezért voltam kíváncsi az új anyagukra, mivel a legsikeresebb lemezük folytatását hirdették meg, ráadásul Blaha újbóli csatasorba állításával némi nosztalgikus éle is lett a dolgoknak.
A Paradox pontosan azt a hibridet játssza, mely miatt túl dallamosak a thrashereknek, a power metal arcok meg a folyamatos reszelés miatt húzhatják a szájukat (véleményem szerint valahol itt keresendő a berobbanás hiánya is). Nekem a stílusuk mindig is bejött, Steinhauer pedig az egész metalszíntér egyik legalulértékeltebb gitárosa és dalszerzője, így elég nagy várakozásokkal vágtam bele az album meghallgatásába.
Éppen ezért ért óriási meglepetésként a lemez és sajnos negatív értelemben: valami kegyetlen nagy (nem tudok erre jobb szót) gebasz történhetett a stúdióban, mert három hatalmas probléma is felütötte a fejét a két rövid átvezetéssel együtt hetvenhat perces, tizenhárom tételes monstre konceptalbum esetében.
Az egyik rögtön a hangzás: remélem, hogy csak a digitális promó a ludas ebben, de a Paradox leglényegibb elemét alkotó gitárok hátra vannak tolva a mixben, a basszusgitár uralja a megszólalást, ráadásul Steinhauer hangja is furcsán visszhangos, mintha valahonnan a hátsó konyhából szűrődne át a vokálja.
Ez azonban még szerencsés lépésnek is tűnhetne, ugyanis - nem tudom másképp megfogalmazni - valami botrányosan hamisan énekel a frontember. Annyira nincs összhangban a legtöbb nótában a teljesítménye az egyébként szintén sokszor behangolatlannak tűnő gitárok mellett (folyamatosan negyed-félhanggal alá-felé csúszkál), hogy konkrétan totálisan tönkre vágja a dalokat. Ennek legjobb (?) példája az A Meeting Of Minds kvázi-balladája, melynél konkrétan a fogaimat csikorgattam kínomban.
Egész egyszerűen halvány lila elképzelésem sincs, hogy ez hogyan mehetett át: mondjuk Steinhauer volt saját maga producere, de Hannes Grossmann-nak (MordorSound Stúdió), aki a Necrophagist, az Alkaloid és az Obscura dobosa és egyben a maszterelésért is felelt, azért fel kellett, hogy tűnjön a dolog. De csak neki egyedül? Ez szimplán érthetetlen.
A harmadik probléma már nem technikai jellegű: az instrumentális részek, riffek, szólók, hangszeres teljesítmény mind rendben van, azonban sajnos az énektémák, melyekben a Paradox mindig is olyan erős volt, egész egyszerűen laposra sikeredtek. Nincs megjegyezhető refrén, dallammenet, hanem szinte narrációszerű alibizés folyik végestelen végig. Ilyen jellegű konceptalbumok esetében mindig fennáll az a veszély, hogy az előre megírt történetmesélős dalszövegek készülnek el előbb, majd arra próbál melódiát találni az énekes. Itt is ez lehet a dolog mögött.
Pedig rengeteg remek dolog lenne itt mélyen elrejtve: az Unholy Conspiracy gyilok thrash riffje, a Man Of Sorrow instant epilepsziát okozó szélvészdarája, a nyitó Escape From The Burning no meg a Mountains And Caves régisulis csapatása mind jó (ebben a két számban is fájóan hamis az ének), de sajnos a fentebb említett problémák számomra egész egyszerűen szinte élvezhetetlenné teszik a Paradox idei produkcióját.
Rettenetesen sajnálom ezt a dolgot: csak abban bízom (tudom, sosem fog megtörténni), hogy Steinhauer most már tényleg keres magának egy remek hangú, főállású énekest meg egy producert, aki afféle külső szakértőként lemezfronton is besegít a bandának. Ez bizony nagyon nagy csalódás: nem is emlékszem most így hirtelen olyan esetre, amikor egy ilyen klasszis banda ennyire mellélő.
6/10
