Amikor már a hatszáznegyvennyolcadik pontosan ugyanolyan régisulis death, trve kvlt black vagy éppen klasszikusan cizellált, totálisan maníros és unalmas progresszív metal anyagot hallgatom, akkor bizony viszketni kezd a tenyerem és legszívesebben kalapáccsal zúznám szét a promólemezeket tartalmazó meghajtómat. Ilyenkor sürgősen feltúrom a gyűjteményem: véletlenszerű módon előrántott Neil Young, Suzanne Vega, Peter Gabriel, Pink Floyd, Lou Reed, Us3, Tears For Fears, Mother's Finest, Young MC, Talk Talk, meg még ki tudja, milyen muzsikák pörögnek napokig nálam, csak hogy rendesen kimoshassam az agyamat.
Éppen ezért érkezett jókor a Tündérvese "Körbezárul" című második soralbuma: a csapat éppen tíz éve alakult meg Budapesten, fő zenei csapásirányuk pedig egyaránt eredeztethető a '80-as évek magyar alternatív színteréről (főleg a szövegek kapcsán), illetve a a '90-es évek második felének metaljából (System Of A Down), ám az egészet nyakon öntötték közel-keleti (leginkább török) dallamokkal.
Ez így egy kissé kuszának hangozhat, ám Szeiler Bálint énekes-gitáros-dalszerző meglepően egységes ívet tesz a dalok alá és van a zenéjüknek egyfajta rockos húzása, lazasága is, mely kifejezetten pörgőssé teszi a szerzeményeiket.
A 2017-es azonos című bemutatkozásuk az Arkadaşlarımla képében egy underground slágert is eredményezett: a török nyelven előadott nóta afféle partihimnusz, nem kevés SOAD-hatással fűszerezve, melyre a frontember megjelenése is rátett egy lapáttal. Nos, ilyen bulitétel most nincs a lemezen, melynek hangulata is sötétebb, kimértebb elődjénél, habár a klasszikus két gitár-dob-basszus-ének felállás által hozott groove-ok és ütemek hallatán azért megdobbanhat a lábunk.
Még talán a nyitó instrumentális Intro hozza legtisztábban az anatóliai atmoszférát, de aztán a Tündérvese rendesen belecsap a lecsóba: a rövid, ütős Pánik idegbeteg őrjöngése, a meglepően politikus és egyértelműen áthallásos, punkosan döngölő Elég, illetve a szinte grunge-os Szimmetrikus azért elég szépen odapörköl.
Két nóta lóg le számomra egy kicsit az albumról: a keringő jellegű Cigánylány, melyben némileg erőltetettnek érzem a torzított gitárok által hozott bedurvulást, illetve a Pink Floyd hetvenes évek eleji elszállósabb, nyugisabb vonalát hozó Engedjetek nem igazán illeszkedik a korong egységébe, habár az kétségtelen, hogy kellemesen ellenpontozzák, illetve szakítják meg a súlyozást.
Három szerzemény ugrott ki elsőre, mely azonnal megragadt a fülemben: a kétrészes Hullik szét dallamai kicsit a Muse brit avantgárdját juttatták az eszembe, de a lényeg itt a szenzációs kompozíciós építkezés után felfutó csúcspont, a "Miért vársz, élj már!" refrén. A másik a záró Káin (ennél nem tudtam nem gondolni az egyik kedvenc frontemberem, Henry Rollins főszereplésével 2015-ben készült, kiváló He Never Died című filmre): itt szintén óriási a dalszerzői felfutás. A harmadik pedig a már említett Szimmetrikus: ennek ismét remek a szövege ("Csak vakhit és torz ősharag, ostoba ember, nézd magad!") és talán itt érhető tetten a legegyértelműbb rock'n roll hangulat, a zenekar által már előzetesen jelzett direktebb megközelítés.
Egyedül a korong rövidsége miatt van némi hiányérzetem: szűk harminckét perc az egész és ez a játékhossz úgy rohan el mellettünk, hogy szinte észre sem vesszük. Kis túlzással ez egy velős EP: nagyon szívesen vettem volna még két dalt, azonban az is igaz, hogy emiatt aztán automatikusan nyúlunk az újraindítás felé.
A "Körbezárul" remekül szól: a keverésért és a maszterelésért Nóniusz Gábor (Bresaola Stúdió) felelt, míg a producer maga Szeiler Bálint volt. Klasszikus rockhangzás ez a javából: kiegyensúlyozott, meleg, analógos, mégis pengeélesen tiszta. Aki pedig valami egyéni ízt, okos magyar dalszövegeket és őszinte gitárzenét keres, az máris abbahagyhatja a kutakodást: a Tündérvese remek albuma otthoni hallgatásra is alkalmas, de gyanítom, hogy a csapat élőben lehet az igazi. Remélem, lesz alkalmam lecsekkolni őket valahol.
9/10
