Az iráni-szerb származású amerikai énekesnő, Kristina Esfandiari afféle posztmodern zenei kaméleon. Egyformán jelen van a rapszíntéren Dalmatian nevű projektjével, a Miserable keretein belül shoegaze vonalon mozog, de talán legismertebb és legfontosabb zenekara a pszichedelikus stoner-doom King Woman (a csapat debütalbumáról ITT írtunk kritikát). 

Július 30-án a Relapse Records gondozásában négy év után érkezett meg a második sorlemezük "Celestial Blues" címmel. A King Woman Esfandiari szólóprojektjeként indult és mára a kiadós promóanyagban közöltek szerint ismét leginkább ő képviseli egy személyben a koncepciót: rendben is van ez így, mert ő a kizárólagos dalszerző és tulajdonképpen a többiek (Peter Arensdorf - gitár, basszusgitár és Joey Raygoza - dob) inkább csak stúdiózenészek a hölgy mellett. 

Esfandiariól tudni kell, hogy szülei egy karizmatikus keresztény egyház tagjai voltak és őt is ebben a szellemben nevelték: elég ránézni a hölgy fényképére, illetve zenéjét meghallgatni és elég egyértelmű, hogy alapvető ellenérzéseket keltett benne egész gyermekkora. Tulajdonképpen az egész King Woman-életmű erről szól: a feldolgozás, a gyűlölet, a megbékélés és a továbblépés fázisai és keserves tapasztalatai köszönnek vissza minden dalban.

A gyermekként megélt, európai szemmel szinte anakronisztikus vallási élmények (szülei gyakran otthon tartották saját istentiszteleteiket, transzban beszéltek különböző bibliai nyelveken és ördögűzést is lefolytattak) John Milton angol költő Elveszett paradicsomának parafrázisaként élednek újjá, egyfajta összefüggő konceptalbumként.

A csapat zenéje a súlyosan riffelős, de mégis pszichedelikusan elszállt stoner-doom és az álmodozós, lebegős, akkordbontogatós post-rock határmezsgyéjén található: minden szerzemény e kettősség mentén építkezik, mely felett Esfandiari szinte hűvösen szemtelen, visszafogott, távolságtartó éneke hallható, azonban a megfelelő dramaturgiai pillanatokban az egész életveszélyes eleggyé áll össze és akkor bizony szétrobban az egész, pengeéles szilánkokat vetve mindenfelé.

A nóták leginkább ólomsúllyal cammognak, talán egyedül a punkos agresszióval elővezetett és remek basszusfutammal megalapozott Coil pörög fel leginkább és ez a leghagyományosabb rockdal az egész korongon. A Boghz című szerzemény első felében a Radiohead Creep című klasszikusának dallammenetei, akkordjai köszönnek vissza, hogy aztán az egész valahová egész máshová fusson ki, egyébként remekül. 

Klasszikus post-rock atmoszférájú az Entwined, mely akár egy Sylvaine-vagy Alcest-lemezre is simán rákerülhetett volna, habár ez a szétáradó düh azért hiányzik a norvég énekesnő vagy a francia banda repertoárjából. Esfandiari remekül bánik a kompozíciós építkezés eszközeivel: rendkívül érdekes megfigyelni, hogy egy dalkezdésből semmilyen végeredményre nem következtethetünk, mert egészen váratlan kanyarokat is tudnak venni ezek a dalok. 

Érzésem szerint a "Celestial Blues" sokkal változatosabb, kísérletezősebb lett elődjénél: míg a 2017-es anyag egyértelműen metal volt, addig a friss korongon sokkal több hatás érzékelhető és ez kifejezetten jót tett az egész produkciónak.  

2021 eddig nem igazán kényeztetett el bennünket olyan albumokkal, melyek érdekesek, meglepőek és újat tudnak mutatni. Az egyediség rendkívül nehezen megfogható művészi összetevő és önmagában sosem garancia a minőségre: a King Woman azonban - talán kifejezetten egyedi indíttatása és koncepciója okán - pontosan ezt kínálja.

Furcsa, szokatlan, mégis megkapó: súlyos hallgatnivaló a "Celestial Blues", de mégsem öncélúan fárasztó. A Ruse című tétel például olyan fájdalommal, lemondással teli őszinte nóta, amilyet nem nagyon találunk a mai fantáziátlan tucatmetal anyagok között. Sötét szépség és kíméletlen önmarcangolás: ha valaki számára ezek hívószavakként funkcionálnak, akkor az év rockalbuma meg is érkezett.

10/10