A kanadai Archspire a technikás death metal üdvöskéjévé vált az elmúlt négy-öt évben: hogy miért, arról bizony a leghalványabb fogalmam sincs. A csapat ugyanis a stílust jóval a paródia határain túl játssza: az egész produkciójuk tulajdonképpen olyan, mintha egy átlagos tech-death banda dalait háromszoros sebességgel pörgetnénk le. Az Archspire tagjai büszkén nyilatkozzák szinte minden interjújukban, hogy ők a leggyorsabbak széles e világon a metalszíntéren. Én pedig egyszerűen nem bírom röhögés nélkül hallgatni a lemezeiket. 

Már az előző albumuk, a 2017-es "Relentless Mutation" kapcsán (kritika ITT) leírtuk, hogy értetlenül állunk a csapat teljesítménye előtt, főleg, ami a külföldi rocksajtó hozsannázását illeti. A Season Of Mist kiadó által október 29-én megjelentetett negyedik korongjuk, a "Bleed The Future" ismét lelkendező recenziókat eredményezett, én meg csak fogom a fejem. Nem szeretnék úgy járni, mint az autópályán a forgalommal szemben haladó gépkocsi gazdája, aki szerint mindenki hülye és ő megy a helyes sávban, de itt valami számomra rohadtul nem stimmel.

Ha abból indulunk ki, hogy bármilyen típusú zene emberek számára készül, emberi érzelmeket szándékozik kiváltani emberekből, akkor a kanadaiakat máris ki lehetne húzni a listáról. Az Archspire ugyanis semmi másban nem hisz, (bevallottan) semmilyen más céljuk nincs, mint minél gyorsabban játszani.

Ez pedig nem más, mint leginkább sportteljesítmény: az egyrészt a zenészek részéről, hogy képesek végigjátszani ezt az eszement száguldást (reméljük, ebben nem támogatták meg őket a felvételek során a különböző stúdiós varázslatok), de az a hallgatók részéről is, mert bár épp' hogy félórás az anyag, nekem konkrétan kínszenvedés volt az élmény, pedig évtizedek óta követem a metal legkülönbözőbb stílusait. 

A legvidámabb pillanatokat a korong kapcsán Oli Peters énekes (?) okozta: tényleg élményszámba mennek a frontembernek a Muppet-show sütiszörnyének hangjára kínosan hajazó túlmozgásos, hiperaktív megnyilvánulásai, melyek a legváratlanabb pillanatokban és indokolatlanul törnek ki fejhangú malacvisításokban. A disztópikus, technológiai sci-fi tematikájú dalszövegeket ugyan esélytelen lenne megérteni az előadásmódja alapján, de mégis kifejezetten vicces ez az eszement sebességű, szinte gyermekmondóka vagy nyelvtörő jellegű szövegköpködés.

A zenészek a Spinal Tap című klasszikus rockfilm szereplőihez hasonlóan barokkosan eltúlzott hangszereken játszanak (a gitárok nyolchúrosak, a basszusgitár hathúros), nem mintha ezeknek bármiféle szerepe lenne vagy bármit is adnának a nagy egészhez. 

A legjobban eltalált és talán leginkább befogadható tétel a Golden Mouth Of Ruin a mániákusan pulzáló riffjével, de a problémám szinte az összes nótával kapcsolatban az, hogy önálló dallamok vagy témák nem nagyon vannak egyikben sem, hanem csak a kifejezetten kemény amfetaminkúrán szárnyaló gitárok fel-leskálázásai és arpeggio-túltermelései mentén pörögnek a dolgok végestelen-végig. 

Az kétségtelen, hogy a bandának van humora: a záró A.U.M. című tétel, mely talán minden idők leggyorsabb metaldala, egy rajongó felháborodott telefonüzenetével indul ("Mi az Isten ez a zene? Nem akarom azt hallani, hogy ó, mennyire gyönyörűen van feljátszva vagy hogy csak hallgasd meg a blastbeateket! Nem, csesszétek meg, hozzátok vissza a rohadt veszélyességet a zenébe!"). Szóval a kanadaiak minden bizonnyal tökéletesen tisztában vannak a negatív kritikákkal, csak éppen nagy ívben tesznek az egészre.

A vicces egyébként az, hogy előző lemezük kritikájában leírtuk, hogy célszerű lenne inkább öntanuló neuronhálókból álló mesterséges intelligenciára bízni a dalszerzést, remélve, hogy ennél még azok is élvezhetőbb teljesítménnyel állnak elő. Nos, jelentem, ez megtörtént: a Dadabots egy olyan szoftver, melybe betápláltak számtalan Archspire-nótát és utána az már magától írta szakmányban a saját szerzeményeit (a YouTube-on ezek meg is hallgathatók).

Képtelenség komolyan venni ezt a produkciót: érzésem szerint az Archspire a death metal Steel Panthere. Tökéletesen mutatják be túlzásba vitt stílusgyakorlataikkal az egész színtér öncélú virtuozitását és nevetségességig tolt sebességmániáját. Mármint csak remélem, hogy valóban ez a céljuk. Mert ha nem, akkor az azért elég ijesztő lenne. 

4/10