Oly régen írtam nektek utoljára koncertbeszámolót, hogy hirtelen nehéz is megtalálni a szavakat. Itt volt a COVID, sok rendezvény elmaradt, máshová csak védettségi kártyával lehetett bemenni. Sajnos a járvány utóhatásait azóta is nyögi a zeneipar. Erre ékes bizonyíték ez a buli is.

Eredetileg nagyon szerettem volna menni, de végül nem vettem meg a jegyet. Egy haverom két nappal a koncert előtt írt rám, hogy nem is a szervezőktől, hanem a Barba Negrától kapott e-mailt. Kedvezményes jegyeket kínáltak, melynek ára gyakorlatilag az eredeti 2/3-a volt. Természetesen olyan kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt, amire azonnal le is csaptunk. Annyit elöljáróban elmondhatok, nem bántam meg a döntést, sőt, inkább az ellenkezője.

Szerintem utoljára az Arénában Metallica-koncerten voltam még négy évvel ezelőtt, ám akkor ülőhelyen. Álló formában talán hat-hét évvel ezelőtt jártam ott legutóbb. Az Arénába beérve a színpad szerintem a szokottnál jóval kisebb volt. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, mert persze nem volt olyan kicsi, csak a megszokotthoz képest azért mégis jóval kevesebb helyet foglalt el. A hangra szerencsére nem lehetett különösebb panaszunk, viszont visszatérve a kedvezményes jegyárakra, utólag egyértelműen látszott, hogy jóval kevesebb jegy kelt el, mint amivel számoltak. Hiányos ülőhely szekciókat láthattunk és a küzdőtér is sokkal üresebb volt a megszokottnál.

Lehet, csak én tartom jóval ismertebbnek a Ghost zenekart, mint amilyen valójában, vagy a 15 000 forintos jegy az oka, ezt utólag nehéz lenne összefoglalni, de az a véleményem, hogy minden kis apró puzzle darab közrejátszott. A jegyár, a vírus, a szomszédban zajló háború és természetesen az infláció. Utóbbi is teljesen biztos, hogy nagy hatással van erre. Jó kérdés, hogy ez meddig tarthat még, de idén arra sajnos fel lehet készülni, hogy több ilyen is lehet, mivel a jegyárakat nem fogják tudni tartani a forint-euró árfolyam miatt. Ezt láthatjuk a nyári fesztiválok bérletes és napijegyes árazásánál is.

Szerdán 19 órakor lépett színpadra az első előzenekar, a Twin Temple. A banda az ötvenes évek rock and roll és do woop zenéjét ötvözi sátánista tematikával, a színpadi kép ennek fényében épült fel: pentagramok, oltár és rituális kellékek várták a közönséget. Muszáj leszögezni, hogy a Twin Temple nem egy olyan zenekar, amely csak a látvány miatt emelte be ezeket az elemeket a zenéjébe és előadásmódjába. A tagok követői az Ateista Sátánizmusnak, melyben a Sátánt nem mint valódi személyt, hanem az egyéni szabadság, tudomány, egyenlőség melletti kiállás és a vallási elnyomás elleni küzdelem szimbólumaként tisztelik.

A koncert rögtön egy rövid sátánista rituáléval nyitott, ahol az énekesnő szimbolikusan a pokol tűzén égette el az emberiség egyes problémáit, mint a rasszizmust és szexizmust. Ezután felcsendültek a könnyed, boldog rock and roll dallamok, amelyek bármelyik klasszikus korabeli albumon megállnák a helyüket.  A zenekar nagyon precízen játszott és az énekesnő hangja is igen sokrétű és erős volt, szerencsére a hangosítás is tökéletes volt. A csapat aktívan kihasználta a színpadot, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel és láthatóan az is kimagaslóan jól fogadta a bandát (mivel a Twin Templet nem sikerült teljes időben végighallgatni, köszönet Rommpernek a beszámolóért).

Másodiknak az Uncle Acid & The Deadbeats lépett a színpadra. Ők már kicsit méretesebb közönség előtt játszhattak, persze ez szokásos, hogy nem mindenki kíváncsi az előzenekarokra. Nos, aki így gondolta, rosszul tett. Igazi tökös vintage és modern stílust egyszerre ötvöző vaskos gitárokat kaptunk, atmoszferikus hangulattal. A fényeket tökéletesen eltalálták, egyszerre volt titokzatos, dinamikus és vaskos. Igazándiból az is ráfogható, hogy metal és az is, hogy rockzene. Kicsit néhol Kyuss / Queens Of The Stone Age érzésem is volt.

Itt azért hangosításban volt némi hiba, mert a gitárok és a lábdob annyira azonos frekvenciára került, hogy sokszor kioltották egymás hangját, valamint az ének néhol nehezen kivehető volt, de ez félig a stílusnak és a két énekes karakterisztikus, egyedi hangjának is betudható. Összességében az angol csapat nagy meglepetés volt, szándékosan nem hallgattam előre bele a banda munkásságába, mert kíváncsi voltam, hogy úgy milyen hatással lesz rám a zene. Amit tudok tanulságul mondani azok számára, akik később érkeztek, hogy igenis megéri az előzenekarokra is elmenni.

És akkor a nagy durranás, amire mindenki várt. Mondanám, hogy megtelt az Aréna, de sajnos ahhoz képest, hogy mekkora volt a hely, elég szellősre sikerült ez az este. A koncert előtt lehullt a függöny, hogy ne sokat lássunk a színpadból: ez kezdésig így is maradt. Egyébként szépen berendezett egyedi díszlettel érkezett a svéd csapat, ahogy ez várható is volt. Rengeteg fény és egyéb látványelemek segítették a további hangulatfokozást. 

Aztán minden fény kialudt és kezdetét vette a 21 dalos, közel kétórás zenemaraton. Az energia, melyet a színpadról közvetítettek, kézzelfogható volt. Az énekes természetesen körülbelül három-négy számonként öltözéket váltott, valamint extra karakterek is feltűntek a színpadon. Szerintem a legnagyobb durranás abszolút a szaxofonszóló volt, melyet ugye a sztori szerint Papa Emeritus Zero adott elő, akit a koporsójában toltak a színpadra, majd ott csak erre az egy attrakcióra felélesztettek. Emellett a gitárszólós párbaj is egész jó volt, bár talán abból jobbat is ki lehetett volna hozni. Dobból pedig most nem kaptunk semmi klisés szólót, amit őszintén nem is sajnálok. Sok koncerten ez olyan erőltetettnek tud hatni. Itt viszont nem hiányolta senki szerintem.

A zenészek mind a legutóbbi, idén megjelent "Impera" albumhoz készített kosztümökben léptek színpadra. Ez egyszerre volt bizarr és mégis látványos. Abba nem gondolnék bele, milyen nehéz lehet ezekben két órát zenélni. Tapasztalatból tudom mondani, hogy már egy sima egyszerűbb maszkban nagyon nehéz dobolni akár csak 45 percet. Ennek fényében maximális tisztelet minden zenész előtt, hogy ezt így reprezentálják.

Az előbb említett "Impera" album turnéja ez a mostani, de sokkal inkább kaptunk egy best of műsort, ugyanis a huszonegy felcsendült dalból csak négy volt a most megjelent lemezről. Minden más az ezt megelőzőekről lett összeválogatva és nagy részben megegyezik a három évvel ezelőtti magyarországi koncertjük programjával. Ami a látványt illeti, volt itt minden: pirotechnika, konfettiágyú (mely amúgy többször elsült és első alkalommal saját nyomtatású pénzt is lőttek, melyből szereztem egyet, úgyhogy itt most azt láthatjátok is képen).

Ami még a látványvilágot illeti, a fények (ahogy ez persze várható is), zseniálisak voltak szinte minden dalnál. A koncert maga hullámzó volt, jól válogatták meg a sorrendet és nagyszerű ütemben jöttek a lágyabb vagy épp vaskosabb, metalosabb témák. Ha össze kellene foglalni a bulit, akkor azt kaptam, amit vártam, sőt, talán egy kicsit többet is. A legtöbb dalt természetesen ismertem és biztos bánnám, ha kihagytam volna ezt a lehetőséget.

Ghost-koncertre menni kicsit olyan, mintha színházba mennél, ahol a legjobb előadók adják elő metalzene kíséretében az egyik legjobban megírt darabot az elmúlt időkből. Felemel, energiával tölt fel és egyszerre hoz valami furcsa megnyugvást is. Mostanában nem nagyon volt lehetőségem koncertekre menni és a zenélést is abbahagytam, így szeptember óta saját bulim sem volt. Ez szerintem sok emberre lehet igaz, hogy kevésbé mozdult ki az elmúlt időben, de nagyon javasolni tudom nekik, hogy bátran nézzenek ki egy koncertet és menjenek el rá, mert egyrészt ezzel támogatják az amúgy sem könnyű helyzetben lévő műfaj előadóit, másrészt maguknak is jót tesznek ezzel, mert ez egy olyan szintű feltöltődés, melyet máshonnan nem igazán kaphatunk meg (további képek a koncertről).

A koncerten eljátszott dalok:

1. Kaisarion
2. Rats
3. From The Pinnacle To The Pit
4. Mary On A Cross
5. Devil Church
6. Cirice
7. Hunter's Moon
8. Faith
9. Spillways
10. Ritual
11. Call Me Little Sunshine
12. Helvetesfönster
13. Year Zero
14. Spöksonat
15. He Is
16. Miasma
17. Mummy Dust
18. Kiss The Go-Goat
    

Ráadás:

1. Enter Sandman
   (Metallica cover)
2. Dance Macabre
3. Square Hammer