Hírek Odesszából - újabban elég sok ilyen címmel találkozunk, ráadásul a címek mögött általában sajnos sötét, nyomasztó tartalom, rossz hírek vannak. Ez a bejegyzés azonban most kivétel, ezúttal némi jó hírt hozunk a tengerparti ukrán városból. Még ha sötétet és nyomasztót is. Hogy ez mégis hogy lehetséges? Úgy, hogy virtuális hasábjainkon ezúttal az ukrán White Ward júniusban debütáló stúdiólemezéről fogunk beszámolni.
A Debemur Morti Productions által kiadott "False Light" megjelenése ugyanis mindenképp jó hír a post-black rajongóinak, mindazonáltal az album nem szűkölködik a sötét, nyomasztó témákban sem - pont, ahogy a post-blacket szeretjük. A bő egyórás anyag a jazz és a black fúziójával kísérletezik. Ráadásul a kísérlet sikeres, a korong tekintélyes játékideje alatt egyszer sem unatkozunk a harapós vokálok, duplázók és jól bevált tremolópengetések, illetve az elbambulós, melankolikus hangszeres kitekintések között. Mint egy negatív Szkülla és Kharübdisz: mindkét szörnyeteghez közelebb akarunk kerülni, ahogy átvágunk a "False Light" combos riffjei keltette hullámokon.
Az első dolog, mely a lemezt hallgatva megüti a hallgató fülét (már persze a blastbeat futamok után), az egy szívbemarkoló, füstös szaxofonszóló. A fúvóshangszerek beemelése a metalzenébe persze nem új találmány - személyes kedvencem, a Dog Fashion Disco is nagyon szívesen él ezzel a módszerrel, a Rivers Of Nihilnek is bejött ez a formátum, de még az Avenged Sevenfold nagy sikerű A Little Piece Of Heaven című tétele is nagyban alapoz erre a koncepcióra. A "False Lights" azonban nem hasonlít egyikre sem, a saját, egyedi látásmódjuk alapján ötvözték súlyos zenéjüket a mondhatni műfajidegen hangszerekkel; a fekete fémet a trombitarézzel.
A tagok listája már 2019 óta tartalmaz ugyan egy szaxofonost Dima Dudko személyében, de ez alkalommal nem érték be ennyivel, és az ambiciózus, tizenhárom perces albumnyitó darabra delegálták Jerome Burns-t is, aki trombitajátékával bővíti a korong amúgy is széles zenei spektrumát.
Ha már az ambiciózus daloknál tartunk, nem csak az imént említett Leviathan sikerült ilyen terjedelmesre, az album több darabja is karcolja, vagy akár át is lépi a tízperces határt. Egy hosszabb dalt persze mindig nehezebb befogadni, az ember szinte vonakodva kattint egy ilyen terjedelmű darabra (főleg, ha ismeretlen előadóról van szó), de a White Ward esetében nincs ok aggodalomra. Nem élnek vissza a türelmünkkel, nem húzzák az időnket; a játékidőt atmoszférateremtésre, a hallgató elvarázsolására, majd - black metal eszköztáruk minden fegyverének bevetésével - halálra ijesztésére használják.
Az agresszív, acsargó tombolások nemcsak a hangszerelés miatt működnek jól; hatásukhoz nagyban hozzájárul a mesterien felépített atmoszféra, illetve a dallamosabb, líraibb fejezetek is a darabokban. A felsorakoztatott hangszerek változatosak, a már megénekelt fúvósok mellett szerepet kap a zongora és a cselló is, valamint a kötelező üvöltések-hörgések mellett gyakran kapunk szép, tiszta éneket is (a Cronus-ban például Vitaliy Havrilenko vendégszereplésével). Az így kialakult kontraszt az, ami igazán megadja a különböző vérmérsékletű betétek mélység-élességét.
A Silence Circle baljós, torzított, disszonáns zongorás intróját végtelenül gonosz vokálok, mocskos riffek szakítják meg, csak hogy később melankolikus, lassú szaxofonszólóba forduljon a dal, mely később ismét üvöltésbe torkollik. A címadó False Light dzsesszzongorás - szaxofonos betétjét gyomorban rezonáló hörgések váltják, majd a blastbeates megőrülést ismét egy visszhangos, alacsony vérnyomású instrumentális betét követi. A fúzió viszont nem a műfajok eszetlen váltogatását jelenti; a duplázós témák közé meglepő kényelemmel simulnak be a fúvós szólók, a screamekre jólesően válaszolgat a tiszta ének. A dalok okosan vannak strukturálva, minden dal karakteres, de mégis mindegyik magán hordozza a White Ward egyedi stílusjegyeit.
Bár experimentális stílusban alkotnak, valójában nem kísérleteznek, hanem pusztán elgyönyörködtetnek minket egy olyan kísérlettel, melyről pontosan tudják, hogy működni fog. Az első látásra stílusidegennek tűnő fúvósok pontosan tudják a helyüket, megszólalásuk, hangzásuk homogén, szerepük az együttes hangzásában szerves, nem csak egyfajta egzotikus kiegészítő.
A duplázós-tremolós black metal klisék nincsenek túlhasználva, hagytak időt lélegezni a ritmusképleteknek - és a dobosnak is. Viszont amikor ütni kell, akkor nagyot ütnek, az extrém vokálok különböző technikákkal szaggatják a dobhártyánkat, a dob feszes tempót diktál, az összhangzás pedig akkorát üt, mint egy hegyoldalon legurított betonkeverő. Tele betonnal. Bekapcsolva.
9/10
Fotó: Serejka Kovalev
