Kevés olyan egyedi és azonnal felismerhető hangzású banda létezik ma a színtéren, mint a Tom S. Englund énekes-gitáros vezette svéd progresszív metal csapat, az Evergrey. Ez egyaránt köszönhető a frontember fantasztikusan karakteres hangjának, illetve a zenekar kiforrott dallamvilágának.
Az Evergrey ráadásul termékeny együttes is: átlagosan két-háromévente jelentkeznek aktuális albumukkal, most azonban alig egy évnek kellett csak eltelnie, hogy a Napalm Records gondozásában kihozzák tizenharmadik, az új istállónál azonban első lemezüket "A Heartless Portrait (The Orphéan Testament)" címmel május 20-án.
Az Evergey 1995-ben alakult meg és Englund maradt mára az egyedüli az alapítótagok közül, így kétségtelen, hogy ez az ő dalszerzői szerelemprojektje: egészen megdöbbentő egyébként, hogy mennyire stabilan magas színvonalú anyagok kerülnek ki sorra a zenekar kezei közül.
A svédek nagyon finoman egyensúlyoznak a klasszikus hangzású, de alapvetően sötét, melankolikus atmoszférájú progresszív metal és a kortárs pop dallamvilága között. Az előbbit a dalokban rendre felbukkanó zseniális és hangulatos gitárszólók, míg az utóbbit a szintetizátor és a trendet követő stúdiós effektek használata jelzi.
A Rozsdagyárban rendszeresen írunk a korongjaikról (előző három lemezük kritikája ITT, ITT és ITT olvasható): tesszük ezt azért, mert egyre kevesebb az olyan, a metal hagyományosabb, melodikusabb vonalát hozó zenekar, melynek produkciója nem a totálisan anakronisztikus retro-dolgokat hozza, hanem szervesen illeszkedik a műfaj fejlődési ívébe.
Az új album igazából semmilyen mértékben sem hoz újdonságot (egyet igen, arról majd később): remekül, hézagmentesen beleillik ez az anyag a svédek eddigi diszkográfiájába óriási dallamaival, refrénjeivel és szomorú, elgondolkodtató háttérvilágával.
Englund, ha akarna, sem tudna pozitív kicsengésű, felpörgető party-himnuszokat írni: minden dalában ott a fájdalom, a lemondás, a veszteség elfogadása utáni üresség érzése, de érdekes módon az egész rendkívül kellemes élménnyé áll össze, teljes ellentétben a csuklóvágdosós, szuicid extrém metal vonallal.
A kvázi-balladák és a húzósabb, általában súlyosabb riffekkel megtámogatott dalok közel egyensúlyban vannak az albumon: az előbbire a fentebb már említett újdonsággal (sajnos az egészen rettenetes hatású Auto-Tune-nal) operáló kortárs pop tétel, az Ominous, az utóbbira a címadó The Orphéan Testament a jó példa.
Már a nyitó Save Us óriási melódiákat rejt és kicsiben nyújt bepillantást az egész korong atmoszférájába. Englund szándékosan nem követi a metalszcéna legújabb kori irányát, mely az extremitásban véli megtalálni a színteret egyre inkább körülölelő kínos médiacsendből történő kitörés lehetőségét. Az Evergrey ragaszkodik a hagyományos dalszerkezethez, a gitárszólóhoz, azaz a metal klasszikus hagyományaihoz és tényleg csak zenei külsőségekben enged a korszellemnek, de ott is a popra figyel, nem a metalra.
A svédek dallamaiban sokszor visszaköszön a '80-as évek közepének tradicionális AOR-bandáinak hatása (Foreigner, Journey, helló!), de az Evergrey olyannyira kiforrott, masszív hangzással rendelkezik, hogy ez tényleg csak a hardcore (ráadásul ötvenpluszos) rockrajongóknak tűnhet fel, ha egyáltalán.
Az "A Heartless Portrait" iszonyatosan kompakt, tömör cucc tíz dallal, melyek közül tényleg csak a már jelzett Ominous lóg kissé ki a képből, de az sem ront az összképen. Egy gondom van csak a lemezzel: nagyon jó hallgatni a dalokat, de a szerzemények egy idő után óhatatlanul összefolynak és sokadik végigpörgetés után sem ragadnak meg a fülünkben, azaz fájóan hiányzik innen két, vagy inkább három kvázi-sláger, mely azonnal az arcodba mászik, beleeszi magát a fejedbe és legszívesebben folyton csak azt dúdolnád. Talán a nyitó Save Us áll ehhez a legközelebb: ettől függetlenül ez bizony közel hibátlan korong és érzésem szerint megtalálja majd a helyét év végi toplistánkon, csakúgy, mint elődei.
9/10
