Napjaink egyik legígéretesebb thrash/death metal formációja, a színtéren korábban már kipróbált arcokból 2020-ban verbuválódott floridai Inhuman Condition tavaly júniusban debütált a "Rat° God" című koronggal (kritika ITT), idén július 15-én pedig megérkezett a második nagylemez is, a "Fearsick".

A számtalan más formációban is érdekelt zenészgárda, illetve trió (Jeramie Kling - ének/dobok, Terry Butler - basszusgitár, Taylor Nordberg - gitár) nagyon elkapta azt a bizonyos fonalat: a "Rat° God" alig több mint harminc percben keretbe foglalta a műfaj lényegét, fogós, feszes és gördülékeny szerzeményei friss vért pumpáltak az idővel kissé megrogyott színtér talapzatába.

A "Fearsick" pedig pontosan ott folytatja, ahol az elődje abbahagyta: a hol doomosan, hol pedig szédületes tempóban elővezetett, kegyetlenül hasító riffekkel, tökéletesen kidolgozott, fület gyönyörködtető, visító-vonyító gitárszólókkal, Kling vadállat dobolásával és hangszínével ékeskedő, kiválóan megkomponált dalcsokor méltó folytatása a debütnek, a lemez hangzása pedig még szintet is lépett.

A borítón ugyanaz a karakter szerepel, mint az elődjén, hasonlóan impozáns környezetben. A játékidő ezúttal sem lett bő lére eresztve (harminchat perc), ám ez így kerek, semmiféle hiányérzetet nem hagy maga után, a méregerős elemeket megtartották, minden mást kukába dobtak (már ha egyáltalán volt mit).

A  The Mold Testament című darab nyitja a lemezt egy középtempóban fogant koszos, vérbeli thrash riffeléssel: akinek ettől az ereiben nem kezd el pezsegni a vér, nem kapja elő a léggitárt, az valószínűleg sosem szerette a thrash-t. A Nordberg keze alól felmorajló riffelés képezi a következő dal, a Recycled Hate vázát, ezt a Caustic Vomit Reveries veretes témázgatásai kísérik.

Az I’m Now The Monster sem lóg ki a sorból, Taylor egyszerű, de feszes és ütős játéka ebben az esetben is kiváló alap, melyre a többiek építkezni tudnak. A fogósságra fektették a hangsúlyt, semmi nem lett túljátszva, a végeredmény pedig őket igazolja.

Érkezik egy rövid akusztikus betét a King Con elején a szüntelenül dübörgő thrash/death metal gépezet falai közé, de ennyiben ki is merül a finomkodás. A többi tétel is hasít, nincs sem üresjárat, sem pihenő, az album kompakt jellege pedig abszolút fogyasztóbarát.

A floridai arcok nem találták fel a metalt, szerintem nincs bennük sem bizonyítási vágy, sem pedig megfelelési kényszer, ez színtiszta örömzenélés. Dinamikus, gördülékeny, riffcentrikus metalzene a legjobb fajtából. Öröm hallgatni.

9,5/10