Sosem tudom eldönteni, hogy szeretem vagy sem a zene kategorizálását: kényelmetlen az egyre szabadabban szét- vagy egymásba folyó stílusokat beszuszakolni egy-egy skatulyába, de tény, hogy nagyon sokat segít, ha az ember új hallgatnivaló után kutat. Emiatt afelé hajlok, hogy a zenei műfajok pontos kategorizálása - mindent összevetve - hasznos. Igencsak felspilázta tehát az érdeklődésemet, amikor elém került a Kardashev legújabb, júniusban megjelent lemeze, amely saját bevallásuk szerint a deathgaze katalógusát gazdagítja.
Persze egy ponton túl az ember már csak kuncog az ilyen kombinációkon: mi lesz a következő, vegetáriánus-progresszív grindcore? De a helyzet az, hogy a deathgaze jelző meglepően jól leírja azt, ami a Metal Blade Records gondozásában kiadott “Liminal Rite” korongon történik. Van itt death: kíméletlen blastbeatek már kapásból az intródarab után, és van itt bőven gaze is: minimál hangszerezésű fejezetek, visszhangos dünnyögések, elnyújtott instrumentális betétek. Ami pedig a legjobb az egészben, hogy ez a keverék működik.
A durva vokálokat már rég nem az eszement agresszióval és bélkieresztős témákkal azonosítjuk; az extrém metal történelme során bőven tudnánk példákat felhozni érzelmes, lírai szövegekre, de az sem új, hogy a darabolós műfajba melankolikus, dallamos elemek vegyüljenek. Ezen a vonalon indult meg immáron második stúdióalbumával a Kardashev, és meg kell hagyni, kiemelkedően igényes munkát végeztek.
A Kardashev név nekem már akkor ismerősen csengett, amikor kezembe akadt az együttes promóanyaga, de nem azért, mert ismertem volna korábbi munkásságukat - egy pillantást vetve az együttes fotójára rögtön eszembe jutott, hogy énekesük YouTube-csatornáját, a Kardavox Academy-t már egy ideje figyelemmel követem. Főleg extrém vokált elemző videóik kerültek elém, és az ott látottak alapján kapásból magasra tettem a mércét. Megugrották.
Az album egyedi, magával ragadó atmoszférát teremt: visszhangos akkordok, csilingelő szólóhangszerek, melankolikusan cammogó témák, és a darabok között olyan alig észrevehető, zökkenőmentes átmenetek, mintha az egész album nem dalok gyűjteménye, hanem egy masszív, egyórás zenei monolit lenne. Persze a death rajongók sem mennek haza üres kézzel, a "Liminal Rite" bőven hozza a stílus elvárásait. Döngölő riffek, mérnöki pontossággal lecsapó duplázók, és velejéig gonosz vokálok kényeztetik a durva bánásmódhoz szokott hallgatók dobhártyáit.
Ha már Kardavox Academy, az átlagosnál is jobban ki voltam élezve a vokálokra: az énekesi teljesítmény alapból érzékeny pontom, de ha valakiről tudom, hogy szakmai háttérrel rendelkezik, kétszer akkorára nyitom a füleimet. Szerencsére ezen a fronton sem kellett csalódnom, Mark Garrett arzenálja minden fegyverét megvillantotta a lemezen. A mély hörgések igazán mélyek, az üvöltések karmolnak, a magasabb screamek pedig helyenként a blackened death vagy a post-black irányába viszik el a produkciót - ha már a skatulyázásokról értekeztünk a cikk elején. Viszont nincs hiba a tiszta énekben sem, Mark hangja pontos, energikus, képzett és helyenként meglepően stílusidegen. Ez utóbbi azonban kifejezetten jól áll az összhangnak, a grandiózus, duplázós témák mellett a klasszikus ének egészen egyedi ízt ad a daloknak.
Az ének mellett még a dalszöveg a kedvenc témám, így mindig érdeklődéssel olvasom át az elém kerülő címlistát. A Kardashev ezen a fronton is megragadott: Lavender Calligraphy, Glass Phantoms, Silvered Shadows - csupa olyan név, mely arra késztet, hogy meghallgassam a dalt. És a címek nem árulnak zsákbamacskát, a dalszövegek szívbe markoló, sötét, de mégis szép képeket festenek le, választékos nyelvezettel. Az album fő témája az idő elmúlása, valamint a valóság és az annak érzékelése közt húzódó különbség. Az amúgy a dobok mögött tüsténkedő Sean Lang által előadott beszélt-narrációs darabok egy, az élete vége felé közeledő, megtépázott emlékeire visszatekintő ember gondolatait mutatják be.
A “Liminal Rite” semmiképp sem nevezhető könnyed lemeznek, a maga egyórás terjedelmével megköveteli a hallgató idejét és figyelmét, témája pedig inkább elgondolkodtat, mintsem felpörget. A lemez olyan, mint egy zenei vadvízi evezés: hol csendes hullámokon gyönyörködünk az elsuhanó tájban, hol pedig sziklától sziklának csapódva küzdünk a felszínen maradásért, de egy dolog mégis állandó. A víz, melyen sodródunk.
9/10
