2018-ban Catalin Doru, a Dark Bombastic Evening fesztivál ötletgazdája és főszervezője azt a benyomást hagyta a közönségben, hogy jó darabig elbúcsúzhatunk a fesztiváltól. Nem sokáig bírta: 2020-ban nem kis meglepetésre hírül adta, hogy azon a nyáron következik a tizedik etap. Az ígéretet aztán keresztülhúzta a koronavírus-járvány, és végül két év elteltével jelentette be a szervezőség, hogy 2022 nyarán megvalósul a DBE első jubileuma.
Az idei fesztivál mottója egyetlen tömör szójáték volt: „Lovid”, ami nyilvánvaló utalás egyrészt az elmúlt évek mizériájának és koncert-, illetve fesztiválínségének okaira, másrészt a szeretet minden nehézségen átsegítő erejére. Oké, ez elég pátoszos, de a DBE szellemiségében simán benne van. A magam részéről lelkes visszajáró vendég vagyok erre a fesztiválra, és nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy idén – végre-valahára, maradjon ez mindig így! – nem került fedésbe a Fekete Zajjal, nagyjából evidens volt, hogy megyek.
A DBE mindig minimalista fesztivál volt, egyetlen színpaddal, aránylag kevés – körülbelül napi hat-hét – fellépővel, és meglehetősen szerény higiéniai lehetőségekkel. Erre talán lehet azt mondani, hogy nem a legjobb ajánlólevél, de meglehetősen fölösleges, eleve a fesztiválozás nem luxusnyaralás, a zenei felhozatal terén pedig a DBE mindig a minőség a mennyiség előtt elvet követte, és a keményzenei rétegműfajok krémjéből szokott válogatni. Viszont idén a megszokott mértékhez képest is meglepően kevés bandát igazoltak le: mindösszesen tizenhármat, melyek közül egy felelt a fesztivál nyitóestjéért, további napi négy pedig a főattrakciót jelentette.
Ez a mennyiség egy közepesen húzós esti koncertprogramnak felelt meg, szóval nem különösebben koncentrációigényes műsor várt a nagyérdeműre. Továbbá a fellépők között volt, amelyik évtizedes távlatban nem alkotott újat, ezért óhatatlanul aggódni kezdtem, nem amolyan töltelék-jelleggel vették-e be őket a műsorba, hogy a minimális fellépői mennyiség adott legyen. Ilyen félelmek tehát felmerültek a fesztivál előtt, ami nem jelentett okot arra, hogy kihagyjam – még egyszer: áldassék a július végi időpont! –, viszont megalapozta azt a gyanút, hogy a szervezőség másodvonalbeli együttesekkel igyekszik feltölteni a műsoridőt.
Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna.
A DBE hagyományaihoz szervesen hozzátartozik egy nulladik nap jellegű nyitóceremónia, amikor a fesztiválozók letáborozását követően néhány formáció egy késő esti ráhangolódó koncerttel megnyitja a rendezvényt. Az idei nyitányt az olasz Roma Amor egymagában vállalta magára. Ebben az esetben tényleg hangsúlyt érdemel a fellépő származása, mert ez a zene hangszerelésében és hangulatvilágában is a mediterráneumot idézte meg a Ryma részben fedett koncerthelyszínén: a banda egy csodás hangú énekesnőből, valamint egy látványosan kipattintott tangóharmonikásból állt, és ezzel visszafogott zenei eszköztárral parádés esti hangulatot varázsolt elénk. Szívmelengető volt látni, hogy a páros a fesztivál teljes tartamáig maradt, mert a DBE sajátos színfoltja az is, hogy a zenészek ott lődörögnek a közönség soraiban. Sajnos rajtuk kívül nem igazán láttam másokat, de persze könnyen lehet, hogy a rossz arcmemóriám sem segít a felidézésben.
Az első napot a melodikus elemeket nem nélkülöző post-black metalban utazó, holland Laster nyitotta, amely benyomásom szerint nem a fesztivál legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. Zenéjük kétségkívül tartalmaz black metalos vonásokat, de ezek egyszerűen se nem annyira egyediek, se nem annyira súlyosak, hogy különösebben felkeltsék a hallgató érdeklődését. A közönség szépen összesereglett a koncertjükre, kaptak is ovációt, és ez így van rendjén, nem sajnálom tőlük, de számomra a banda zenéje sem eléggé kemény nem volt, sem eléggé dallamos, szóval végső soron két szék között estek a pad alá, és egy meglehetősen érdektelen, súlytalan egyveleget hoztak létre; érdeklődésemet sem az előzetes hallgatások, sem a koncert nem keltették fel. Ami azt illeti, a háromtagú formáció fekete ruhából és halálmaszkból álló egyenöltözéke érdekesebb volt magánál a zenénél. Adjuk meg, amit meg kell adni: a zenekar lelkesen, odaadóan játszott. Pályafutásukhoz sok sikert kívánok, de részemről ez a kezdés nem tudott érdekes lenni.
Az olasz Messa a női frontos atmoszférikus doom metal egyik feltörekvő üdvöskéje, akiket a magyar közönség is megcsodálhatott – egyébként a Lasterrel együtt – egy nappal később, július 29-én a Dürer Kertben. A banda harmadik, „Close” című albumát turnéztatta, ennek apropóján sikerült őket beszervezni a gyulafehérvári erőd falai közé. A hangolás körül nem volt minden rendben, a koncert előtt, aztán közben is akadtak nehézségek, mindez azonban nem akadályozta meg a bandát abban, hogy irgalmatlanul odavágós bulit csapjanak, és a közönséget sem abban, hogy mindezt eszelős módon élvezze. A Messa a kezdetektől fogva ért ahhoz, hogy fogós, megkapó, de mégis súlyos számokat írjanak, amik egykettőre lenyűgözik a hallgatókat, és ennek az estének a tanúsága alapján a koncertfronton kitűnően megállják a helyüket. Sara Bianchin énekesnő visszafogott, mégis megkapó kiállásával gyakorlatilag az első pillanattól fogva az ujja köré csavarta a nézőket, és ez a nagyszerű dallamokkal párosulva menthetetlenül fejrázásra késztette a megjelenteket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Sara kitűnő vokális adottságokkal rendelkezik úgy lemezen, mint élőben, énekteljesítménye szintén nagyban fokozta az élményt.
Az egyszer-egyszer becsúszó hangolási gikszerek mellett talán az fogta vissza kicsit a koncert dinamikáját, hogy időnként a számokat instrumentális, és talán rögtönzött részek kötötték át. Amennyire meg tudtam ítélni, ez szerves része a Messa koncertprogramjának, még azt sem mondanám, hogy rossz így, de néha azért leállt tőle a műsor. A dallista jobbára a második, valamint a harmadik album számaiból tevődött össze, ami érthető, de azért nem kicsit hiányoltam a „Belfry” című debütlemezről vagy a Babalont, vagy – és főleg – az Hour of the Wolfot, mert különösen ez utóbbi egy fülbemászó mestermű a zsengék között, amit kifejezetten koncertslágerként tudnék elképzelni. Egy szó mint száz: a Messa nagyot ment, tessék szépen odafigyelni rá.
Az első pozitív csalódást az ausztrál Austere hozta el. Ez a banda a depresszív black metal stílus művelője, vagyis nagyjából a Deafheaven meg a Ghost Bath vonalán helyezhető el, noha náluk régebbi és egy fokkal zordabb. Érted, zord, mert… Austere… Oké. Szóval az Austere két stúdióalbum, majd egy bő évtizedes feloszlás után aktiválódott újra 2021-ben, és a DBE-n való szereplésüket némiképp érdektelenül fogadtam, mert úgy éreztem, szükségmegoldás egy olyan bandát lekötni, amelynek utolsó lemeze 2009-ben jelent meg. Fellépésük azonban pillanatok alatt okafogyottá tette a fanyalgásomat. Ez a banda lemezen sem rossz, érdemes belehallgatni egyszer-kétszer, ha az ember érdeklődik a black metal ezen irányzata iránt, koncerten azonban egyenesen lehengerlőnek bizonyultak. Biztos a helyszín varázsa is hozzájárult – a gyulafehérvári erőd falai között varázslat lakozik –, meg az is, hogy az Austere koncertjére besötétedett, mindenesetre tény: az együttes rendkívül energikus koncertet adott, enerváltságnak, a rutinból való kiesésnek nyoma sem volt, úgy látszik, a hosszú szünet után a tagság újult erővel vetette magát az élő szereplés világába. A stílushoz illően sok kommunikáció nem volt, a két alaptag és a két session zenész – egy gitáros és a dobos – jött, darált és simán győzött.
A hagyományos black metalos, norvég Dold Vorde Ens Navn, melynek tagsága jelentős átfedésben van a Dødheimsgardéval, okkal-joggal lett az est fő fellépője, mégiscsak a stílus veteránjairól, nem mellesleg kitűnő zeneszerzőkről beszélünk. A koncert méltónak bizonyult a fellépőkhöz, még úgy is, hogy a műsort lényegében a DVEN mindezidáig egyetlen stúdióalbumának anyaga képezte. Vicotnik énekes nagyon vicces fiúnak bizonyult, aki nem habozott tréfálkozni ezzel a ténnyel, és úgy általában is a black metal ridegségéhez, halálkultuszához illően bohóckodott a színpadon, amivel lényegében el is vitte a show-t és kitűnően hozta a frontemberi szerepet. Ezt az eseményt aligha szükséges túlragozni: önfeledt, hamisítatlan norvég blacket kaptunk némi skandináv idétlenséggel megfűszerezve.
A péntek első fellépését az egyfajta post rock-trip hop vegyüléket játszó, holland Gold, bocsánat, Gggolddd abszolválta. Ez a meglehetősen eklektikus zenei világú formáció egészen végletes keretek között muzsikált, hol könnyed, elektronikus ritmusokat játszottak, hol egészen kemény, már-már metalos zajongást csaptak, ezt a vad hullámzást pedig a furcsa tüllruhában pompázó énekesnő révült, fátyolos hangja fogta egybe. A koncert a csapat legújabb, „This Shame Should Not Be Mine” című albumán alapult, mert a dallista teljes egészében erről az albumról került ki. Semmihez sem fogható, de izgalmas koncertnek lehettünk tanúi, ami pedig a zenei oldalt illeti, szerintem a távoli végleteket ez a társaság sokkal jobban egyben tudta tartani, mint ahogy az a Lasternek sikerült.
Norvégia – lakosságszámát tekintve – kicsi ország, értelemszerűen a zenei színtere is szűkös. Ebből következően meg sem kísérlem átlátni, hogy a különböző bandákat milyen személyi átfedések és átjárások hálózzák keresztül-kasul, mert ez kb. olyan szintű kihívás, mint a Dark című sorozatban a három idősíkra kiterjedően összerakni, ki kicsoda és milyen viszonyban van a többiekkel. A lényeg a lényeg: a DBE második napjának második fellépője a Dødheimsgard-átfedésekkel szintén rendelkező Ved Buens Ende, amely egy 1995-ös avantgárd black metal klasszikus, valamint egy 1994-es demo színe-javát játszotta el a publikumnak. A Ved Buens Ende kapcsán is felmerültek bennem a korábban írt aggályok, de mindez most is alaptalannak bizonyult, az együttes nagyszerű koncertet adott. Vicces Vicotnik ezúttal a gitáros poszton állt helyt, a banda a műfaj veteránjainak magabiztosságával és a zenészi rutinból fakadó könnyedséggel játszotta a műfaj arculatát meghatározó repertoárt.
Amit a folkos beütésű pszichedelikus metalban utazó, belga Wolvennest művelt, arra nehéz szavakat találni. Vagyis hát lehet: állatul játszottak és széttomboltam az agyam. Csak maga az érzés nem jön át a szavakból. Számomra ez jelentette egész fesztivál egyik csúcspontját, és a benyomást igen nagy részben az élő fellépés varázsa eredményezte, mert bár a stúdiófelvételek alapján a banda kellemes hallgatnivalónak bizonyult, a hatás közel sem volt annyira elementáris, mint amit a koncert kiváltott. Rituálisan monoton, félelmetes energiákat felszabadító, zsigeri intenzitással lüktető eksztázisban volt részünk, amibe az is gond nélkül becsatlakozhatott, aki nem vagy – hozzám hasonlóan – felszínesen ismerte az együttes munkásságát. Két sorlemezzel a háta mögött a Wolvennest még pályája elején van, és persze elválik, mit hoz a jövő, élő ereje azonban a Gyulafehérváron látottak fényében elvitathatatlan.
Az estet záró Strid koncertjéről nem tudok ilyen szuperlatívuszokban beszélni. Egész biztosan az én készülékemben van a hiba, esetleg a Wolvennest erre a napra kiszívott belőlem minden energiát, de a norvég depresszív black metalos formáció előadása semmilyen módon nem tudta felkelteni, pláne nem fenntartani a figyelmemet. A dalok egybefolytak, különösebben izgalmas zenei megoldások nem rajzolódtak ki, szóval a stílus dacára meglehetősen erejét vesztett produkció volt ez. Ahogy a Laster esetében: tiszteletem a bandának, hiszen a kiállással, a játékkal nem volt gond, de valahogy nem sikerült egymásra hangolódnunk.
A szombati napot a német post rock There’s a Light, a DBE egyfajta kabalabandája kezdte, melynek A Long Lost Silence című száma a 2018-as fesztivál visszaemlékező videójának aláfestő zenéje is. Korrekt post rock koncertet láthattunk egy, a választott stílusát magas szinten űző együttestől, jó hangzással, az alkalomhoz és a műfajhoz illő, meghitt hangulatban.
Úgy tűnik, ebben az idényben a DBE legkiemelkedőbb pontjai – számomra legalábbis mindenképp – a markánsan monoton, eksztatikus produkciók, a másodikként fellépő, belga Hemelbestormer instrumentális sludge metalja ugyanis toronymagasan vitte a prímet az utolsó napon. Az együttest kifejezetten vártam, mert 2016-ban már volt szerencsém látni ugyane falak között, és ahogy akkor egy fölöttébb üdítő meglepetésben részesített, úgy ebben az évben sem okozott csalódást. Túl sokat nem lehet mondani: mélyre hangolt gitárok, koszos-morcos hangzás, kozmikus mélységű dörgedelmek, a közönség egy szűk, ám annál lelkesebb szegmensében pedig fékevesztett fejrázás úgy 50-60 perc hosszában. Az egyetlen dolog, amit picit hiányoltam, a hol gerinctelen állatokat, hol csillagrendszereket mutató háttérvetítés volt, de ezt is inkább csak a teljesség kedvéért teszem szóvá, ott és akkor úgysem sűrűn néztem fel, szóval a vetítésből sem sokat láttam volna.
Ha létezik olyan stílus, hogy karneváli black metal – éspedig miért épp ilyen ne létezne –, a norvég Slagmaur kétségkívül méltán viselheti ezt a címkét. Tőrőlmetszett, hamisítatlan black metal produkciót hallhattunk a fesztivál utolsó előtti koncertjén, és lehet, hogy én voltam most jobban ráhangolódva a stílusra, vagy lehet, hogy csak simán jobb volt, de ez a zene magával tudott rántani. Persze lehetett ebben némi szerepe a zenekar maskaráinak is. A tagok ugyanis meglehetősen látványos ruházatot öltöttek a koncertre, még jobban kidomborítva az általuk művelt stílus eredendően kaotikus jellegét. Érdekesség, hogy a koncerten nem volt basszusgitár. A hathúros szekciót Himlősképű Paraszt és Disznófő képviselte, az extrém énekért Rigóbácsi felelt, a dobokat pedig Black Phillip csépelte. Az idei DBE-nek nem volt olyan látványos és kimagasló betetőzése, mint amit a Heilung produkált 2018-ban vagy a Dirty Granny Tales 2015-ben, ez a koncert került a legközelebb ahhoz, hogy látványosságnak nevezhessük.
A 2022-es DBE záróaktusát az avantgárd black metal színtér egyik nehézsúlyú brigádja, a fesztivál többszörös visszatérője, a finn Oranssi Pazuzu szolgáltatta. A közönséget csak mértékkel zavarta, hogy időközben elkezdett esni az eső, bár mintha a hangolási munkálatokban ez eredményezett volna némi akadozást. A srácok gyakorlott, rutinos előadók, nem volt hiba a játékukban. Egy ilyen fellépővel nyilván nehéz mellényúlni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy engem az Oranssi Pazuzu különösebben nem csigázott fel, úgyhogy csak távolságtartó megfigyelőként szemléltem a műsorukat.
Sajnos a tény, hogy a szombati nappal véget ért a DBE, meglehetősen ormótlan módon jutott kifejezésre az est folyamán: az utóbulik – meg a nyitóest – helyszínéül szolgáló helyiség ugyanis az utolsó nappal hozzáférhetővé vált a fesztiválon kívüliek számára is, és egy, nos, mondjuk úgy, nem a fesztivál profiljába illő rendezvény folyt ott. Ez kicsit ünneprontó volt, elvégre hiába értek véget a koncertek, az éjszaka és a másnapi könnyes búcsú még előttünk volt.
A DBE-re visszatérni mindig öröm, az embert feltölti a bensőséges hangulat és a jó társaság, Catalin Doru ízlésében pedig ismét nem kellett csalódni, a bandák a „sötét” irányzatok körén belül változatosak és színvonalasak voltak. A fellépőkkel kapcsolatos kezdeti aggályaim hamar szertefoszlottak, a koncertek túlnyomórészt nagyszerűek voltak – ami pedig nem, ott is inkább a szubjektumomban rejlik az ok –, és az eddigi tendenciának megfelelően ismét elraktároztam egy együttest – helló, Wolvennest! – a hallgatnivalóim közé. Érdekes módon a magasztos lezárás ezúttal hiányzott, a fesztivál egyszer csak elkezdődött, majd egyszer csak véget ért. Ez a négy nap úgy elillant, mintha soha nem is lett volna, de legalább az emlékek nem szálltak el velük együtt. Ugyanúgy kétségek között maradtunk a DBE jövőjét illetően, mint négy évvel ezelőtt. Viszont tekintve, hogy a kilencedik alkalomhoz képest Doru mindössze két évig bírta – a plusz két év ugyebár rajta kívül álló okokból következett be –, továbbá hogy a fesztivál saját léptékéhez képest volt érdeklődés, talán bízhatunk a folytatásban. Ez a rendezvény vérbeli, hamisítatlan szívprojekt, melyet a kezdetektől fogva a mögötte álló néhány ember hihetetlen odaadása és szenvedélye tartott életben. Reméljük, ez a jövőben is elegendőnek bizonyul.
Szerző: Thasaidon (zothique.blog.hu)
Fotók: Miluţă Flueraş (https://miluta.ro/ro/,https://www.facebook.com/miluta.ro)
