Az amerikai technikás, atmoszferikus death metal csapat, a Scott Carstairs gitáros-dalszerző vezette Fallujah szeptember 9-én jelenteti meg ötödik soralbumát "Empyrean" címmel a Nuclear Blast kiadó gondozásában és ahogy az elmúlt években mindig, most is alapvető változások történtek a banda háza táján.
Egy ennyire hektikusan változó felállású együttes kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire sikerül megőrizniük egyedi karakterüket: szerencsére a kreatív mag (az alapítótag zenekarvezető és Andrew Baird dobos) mindvégig állandó volt, azaz a dalszerzői színvonal konstans maradt.
Az eredeti énekes, Alex Hofmann, aki a Fallujah létrejötte, azaz 2007 óta volt a frontember, 2017-ben lépett ki, helyére Antonio Palermo került, aki egészen eltérő hangi karakterrel rendelkezett. Míg Hofmann a deathcore dolgokat hozta meggyőzően, Palermo sokkal magasabb hangfekvésű hardcore-os üvöltözésével varázsolt új színt a zenéjükbe.
A velük készült 2016-os "Dreamless, illetve a 2019-es "Undying Light" (kritikáink ITT és ITT olvashatók) eltérő hangulatúak: a korábbi anyag sokkal atmoszferikusabb, elektronikával sokkal jobban megpakolt, pophatású refréneket is tartalmazó korong lett, míg az eléggé megosztóra sikerült utóbbi némi hátraarcot jelentett.
2020 novemberében a csapat bejelentette, hogy Nico Santora ritmusgitáros teljes jogú taggá vált, így újra ötösfogatként működött tovább az együttes. Idén áprilisban azonban jött a hideg zuhany: nemcsak Santora távozott a formációból, hanem az énekes és Rob Morey basszusgitáros is vette a kalapját, így tulajdonképpen a Fallujah szó szerint a Carstairs-Baird kettősre fogyatkozott.
Ha valakinek szemernyi kétsége is lett volna a folytatásról, illetve arról, hogy a két alapító tovább tudja-e vinni a zenekar örökségét, az megnyugodhat: Evan Brewer basszer és Kyle Schaefer csatlakozásával egészült ki a tagság, az új albumot is ez a felállás készítette el. Hogy aztán mennyire lesz tartós az együttműködés, arra bizony a csapat történetét ismerve nem tennénk nagy téteket, de ahogy fentebb már említettük, mindez egy cseppet sem befolyásolja a dalszerzői színvonalat.
Az "Empyrean" visszatérés a klasszikus Fallujah-hangzáshoz: Schaefer vokálja jóval mélyebb, karcosabb, mint elődjéé, így a súly már nem pusztán a gitárokra marad. A tiszta ének és az elektronika használata is újfent megjelent, azaz a durvább dolgokat kellemesen oldják a dallamosabb refrének, erre tökéletes példa az első előzetes dalként kihozott Radiant Ascension.
Természetesen Scott Carstairs zseniális, dzsesszes gitárszólói is mind itt vannak, ahogy az eszméletlen riffmunka is. Andrew Baird dobolása mindig is a Fallujah egyik zenei védjegyének számított: tulajdonképpen ők hozzák ezt az őrült, gyakran djentesen tördelt ritmikát a banda zenéjébe, mely most sem hiányzik a dalokból. Erre a legjobb példa a Soulbreaker, melynek ritmusképletét fejben végigkövetni is szép feladat.
Ami a legjobban tetszik a Fallujah megközelítésében és zenéjében, az az, hogy a death metal tökéletesen kortárs változatát játsszák: az "Empyrean" mai, 2022-es produkció és ellentétben a színtér retro-bandáinak anyagaival, melyek valahol leragadtak 1990 vagy éppen 1997 körül, ez a korong nem jelenhetett volna meg a floridai vagy göteborgi szcéna fénykorában, csak most.
Sokkal kompaktabb, kiérleltebb és az együttes első lemezeihez jobban illeszkedő lett tehát a friss album, a zenekar helyében pedig mindent megtennék azért, hogy Schaefert véglegesítsék frontemberként, mert most már tényleg rájuk férne valamiféle állandóság.
Az ötvenkét perces, tíztételes lemez nagyon komoly cucc lett: már első hallgatásra üt (ezek a szólók tényleg lenyűgözőek, önmagában csak ezekért érdemes végigpörgetni a dalokat), de ez tényleg az az anyag, mellyel hetekig-hónapokig lehet ismerkedni. Nálam nagyon betalált: nagyon csodálkoznék, ha az év végi toplistánkra nem férne fel.
9/10
