Az éjszakát a kocsimban töltöttem.Vettem ugyan sátorjegyet a Mátra-táborba, de a sátrat nem vertem fel. Volt némi gebasz a szállásfoglalások körül: új rendszer, kapkodás, a szobák pillanatokon belül elkeltek. A Mátra-kempingben jólesően tiszták a vizesblokkok, de az éjjelek túl zajosak.
A Mátra-táborban meg a faházakba kell besunnyogni zuhanyozni…mondjuk ez az én bajom, s talán jövőre gyorsabb leszek. Korán ébredőként kellemetlenül érintett, hogy kávét hajnalok hajnalán nem tudtam beszerezni, viszont mire a többiek felkeltek, már reggelire szert lehetett tenni a fesztivál területén.
A fesztiválozók délelőttje így-úgy eltelt: macskajaj, hőség, off-programok és rengeteg röhögés. Próbáltunk észhez térni és gyúrtunk az estére. Az első koncert, melybe belekukkantottam, a Lyuhász Lyácint Bt. volt. Nyitott vagyok én gyakorlatilag mindenre, de a véralkoholszintem nem volt az egekben, ehhez meg számomra minimum az kellett volna. Ez a fajta elborulás ebben a korai órában igazán csak a szorosan vett rajongókhoz jutott el. De egy fesztivál már csak ilyen. A tűző nap nem kedvez a délutáni koncerteknek.
De szerencsére hamarosan kezdődött a Diabolus in Musica a Kacsatónián, a Sástó pici színpadán. Az előadás hangulatilag tökéletesen passzolt a fákkal övezett kisszínpadhoz, de az Ørdøg-akusztik koncertre rengetegen gyűltek össze, így a jövőben átgondolandó, hogy átkerüljenek egy nagyobb térrel övezett színpadra. A limerickek, pajzán versikék és komoly költemények hegedűvel megspékelt előadása az olyan embereket is odavonzza a nézőtérre, akik az Ørdøgöt hírből sem ismerik. Ebben az évben nem először hallottam őket, de gyakorlatilag megunhatatlan a mindig kicsit más, a közönséggel együtt lélegző előadás.
Szívfájdalmam, hogy a Monastery-vel egy időben volt a koncert, így legalább kétszer tettem meg az utat oda-vissza a szigetecske és az Osztálykirándulás színpad között. De egyáltalán nem bántam meg. A Monastery igazi zúzós hangulatot teremtett a késő délutánban. Az újra aktív zalaegerszegi death metal banda rendesen odatette magát ezen a korainak mondható órán is.
Azért is jó, hogy tavaly egy nagyszerű társasághoz csapódtam, mert zenei téren mindig meglepnek valami számomra újdonsággal. Csütörtökön három olyan fellépő is akadt, mely a „Feltétlenül meg kell nézned!” kategóriába esik. Szabi egyik szíve csücske Lili Refrain. Az olasz művésznő a Deltán varázsolt. Lili projektjében ötvözi a világzenébe oltott elektronikus effekteket, a törzsi dobot és az áriákat. El kel ismerni, zseniális, amit csinál, de nem az én világom. Viszont velem ellentétben, rengetegen imádják őt. Rendesen meg is telt a picike színpad előtti rész.
Nálam a katarzis ennél a produkciónál elmaradt. Nem úgy a nagyszínpados Sear Bliss koncertjén. Most a hagyományostól kissé eltérő felállással tolták az arcunkba a furcsa harsonás/trombitás black metalt. A '93-ban, Nagy András által alapított szombathelyi horda nem véletlenül ért el nemzetközi sikereket és lép fel a black metal szcéna legnagyobbjaival közösen. Az a fajta elegy, melyet a Sear Bliss alkotott meg, nem csak a szorosan vett blackerek táborában talál befogadásra, hanem az underground muzsikát kedvelők széles körében is.
Rétegzene ez is, de véleményem szerint a hazai BM bandák közül magasan kiemelkedik ezzel az egyedi, semmivel össze sem hasonlítható hangzásvilágával. Ezen a koncerten ráadásul rég nem hallott, ritkán játszott kuriózumokat is előhúztak a mélyből. És amikor ott állsz az első sorban, a mellkasodat szétrobbantja a hangfalakból kiáramló basszus… na, az semmihez nem hasonlítható szabadságot ad. A koncert fergeteges volt. Még a hajamat is kibontottam egy rövidke headbangelésre, pedig ez aztán végképp nem szokásom.
Közvetlenül a Sear Bliss után az Osztálykiránduláson kezdődött Gabriella kedvence, az Antimatter, melyet szintén meg kellett néznem. Nem is csalódtam a brit Mick Moss és társa által előadott gótikus, progresszív rockban. Az érzelmi húrok pengetésének első számú nagymestere csalt könnyeket az érzelmesebb hölgyek szemébe.
Innen visszamentünk újra a Fanyűvőhöz, ahol a harmadik "Ezt muszáj látnod!" produkció zajlott, az izlandi indie/artpunk csajbanda, a Kælan Mikla előadásában. A 2013-ban alapított reykjavíki "Nagy Hideg", nevével ellentétben, igencsak feltüzelte a nézőket. A dekoratív hölgyek a sötét szintipop, a lírai elborulás, a dark wave, gothpunk vegyítésével alkották meg a csak rájuk jellemző zenét. Azt az összhatást, mely miatt az intellektuális közönség megőrül értük.
Mivel a pénteket ki kellett hagynom, hajnalban útnak indultam és csak szombaton tértem vissza a Mátrába.
Fotók: Zenefestő
