Hat év telt el a Megadeth utolsó, 2016-ban kiadott és remekül sikerült "Dystopia" című albuma óta (kritikánk ITT olvasható), ami bizony az eddigi leghosszabb idő két Mustaine-stúdióanyag között. Már az a korong is átmeneti időszakban készült, olyan felállással, mely egyszerinek bizonyult, de úgy látszik, a problémák nem kerülik meg, ám csak erősebbé teszik a legendás amerikai thrash metal csapatot és teljesítményét.
2019-ben derült ki, hogy Dave Mustaine-t, a banda frontemberét és vezetőjét torokrákkal diagnosztizálták, így érthetően minden tevékenységüket (dalírás, lemezfelvétel, koncertezés) jegelték. Szerencsére 2020-ra már visszatérhettek volna a turnézáshoz, mivel a kezelések hatásosnak bizonyultak és a gitáros-énekes legyőzte a betegséget, ám a pandémia közbeszólt. 2021-ben aztán megejtették a Trivium és a Hatebreed társaságában elmaradt észak-amerikai turnéjukat és úgy tűnt, hogy hamarosan meg is jelenik az új anyag.
Azonban májusban robbant a bomba: Dave Ellefson alapító basszusgitárosról meglehetősen kínos szexvideó jelent meg a neten (erről ITT írtunk részletesebben), aminek aztán meg is lett az eredménye: Ellefson (minden bizonnyal nem önszántából) távozott a zenekarból, már feljátszott basszussávjait törölték a lemezről, melyeket Steve Di Giorgio, a Testament bőgőse tolt fel újra. Ellefson helyére aztán James LoMenzo érkezett, aki 2006-2010 között már tagja volt a csapatnak.
A "The Sick, The Dying ... And The Dead!" anyagán már a belga Dirk Verbeuren, a Soilwork korábbi dobosa üti a bőröket, aki 2016-ban csatlakozott az amerikaiakhoz, közvetlenül a "Dystopia" megjelenését követően. A játéka feszes, de fifikás is egyben, rengeteget tesz hozzá a dalokhoz filljeivel, kiállásaival, dinamizmusával (nekem jóval izgalmasabb a teljesítménye, mint Chris Adleré volt az előző korongon).
Szóval a gondok és tragédiák most sem kerültek el a zenekart: ennek ellenére a csapat pontosan ott folytatja, ahol a "Dystopia" abbahagyta. Nyoma sincs itt lagymatagabb, rádióbarátabb megközelítésnek ("Risk" és Super Collider", helló!), hanem pengeéles, tökéletesre csiszolt thrash metal gránátok robbannak sorra egymás után úgy, hogy gyakorlatilag lélegzetvételre sincs nagyon időnk.
Iszonyatosan masszív cucc lett ez: tizenkét tétel ötvenöt percben és akkor még nem is beszéltünk a szokásos két bónusz feldolgozásdalról (egy Dead Kennedys- és egy Sammy Hagar-darab, utóbbiban maga a volt Van Halen-énekes is tiszteletét teszi), melyekkel bőven egy óra felettire kúszik fel a játékidő. Ez utóbbi két nóta szerintem teljesen felesleges, főleg a Hagar-tétel, mely hard rock / rock'n roll atmoszférájával teljesen lelóg a korongról: bőven elég lett volna a rendkívül kompakt lemezanyag is.
A Megadeth-ben a dallamokat mindig is a gitárok hozták, mivel Mustaine mester énekesi adottságai, hogy úgy mondjam, meglehetősen korlátozottak, de én mégis imádom ezt a monomániásan reszelős, mély fekvésű dörmögést: enélkül egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne az amerikai banda bármely nótája. Így szerencsére nem kell szembesülnünk semmilyen olyan vokális teljesítménybeli csökkenéssel, mely sajnos az idő előrehaladtával egyre több népszerű frontember produkcióját keseríti meg.
Kiko Loureiro, aki már a "Dystopia" dalaiban is szenzációsakat játszott, itt sem spórol a tekeréssel: szinte minden egyes szerzeményben elsül a keze, óriásit dobva a dalokon. A korong rácáfol arra az általános vélekedésre, hogy egy zenekar pályája zenitjén túl már lenyugszik: a Life In Hell, a záró We'll Be Back vagy az Ice-T közreműködésével készült Night Stalkers piszok gyors, csuklótörő riffekre épülő száguldások, de lassabb, balladisztikusabb nóták itt még mutatóban sincsenek.
Még a Dogs Of Chernobyl mondható középtempósabbnak, de rendkívül vészjósló hangulata miatt ez sem az a kimondott altatódal. A lemez kakukktojása a másfél perces, instrumentális átkötés, a Psychopathy, de még ez is rendesen odapörköl a témájával. A Killing Time és a Soldier On! nekem egy az egyben az 1992-es "Countdown To Extinction" atmoszféráját hozza, a legnagyobb meglepetés azonban a Célebutante, mely akkora '80-as évek közepi speed metal riffre alapoz, hogy simán libabőrösek lesznek a stílus rajongói.
Szóval Mustaine mester megint megcsinálta: a kétezres évek első felének két gyengébb eresztése után immár a második méregerős anyagot szállította le nekünk, mely simán odailleszthető a legjobb Megadeth-anyagok ("Rust In Peace", "Peace Sells ... But Who's Buying?", "The System Has Failed") közé.
Veterán rajongóikként azon kevesek közé tartozom, aki minden egyes albumukat szereti (igen, még a "Risk" is idetartozik), de természetesen számomra is ez az igazi Megadeth-hangzás: remek, hibátlan album, nem érdemes tovább ragozni.
10/10
