A gitáros-énekes David Davidson vezette amerikai technikás/progresszív death metal csapat, a Revocation pályáját régóta nyomon követjük (előző két lemezükről ITT és ITT írtunk kritikát), mivel egészen egyedi ízt képviselnek a színtéren. Fényévekre vannak ők az elcsépelt arpeggio/fel-leskálázás panelekből építkező tucatbandáktól: szinte minden daluk tökéletesre csiszolt szerzemény, óriási szólókkal. Nem árulok el nagy titkot: a Metal Blade kiadó gondozásában szeptember 9-én megjelent nyolcadik stúdióalbumuk, a "Netherheaven" sem kivétel.
A 2016-os "Great Is Our Skin" című korongjuk egészen szenzációsan sikerült: Davidson dzsesszes szólói és a progresszivitás csúcsra járatása jellemezte ezt az anyagot, ám a 2018-as "The Outer Ones" számomra csalódás volt. A lovecraftiánus szövegvilág már kapásból eléggé klisésre sikerült, ám a zenekar sutba vágta a progresszivitást és a hagyományosabb halálfém felé vette az irányt.
Alaposan leegyszerűsödött a hangzásvilág (természetesen a Revocation mércéjével mérve) és habár az elképesztő színvonalú gitármunka megmaradt, nagyon hiányoltam a dalokból a dallamokat. Nos, az új album tulajdonképpen még tovább csavarja az agresszivitás-faktort, ugyanis Davidsonék bevallottan a leginkább death metalos anyagukat szándékozták megírni, ehhez igazán passzoló témát választottak: a pokol kilenc körét, illetve Lucifert magát.
A problémám a fentiekkel összhangban ugyanaz maradt, mint az előző lemezük kapcsán: hiányolom azokat a kicsavart dallamokat és a progresszív megoldásokat, melyek annyira remekre kerekítették ki a 2016-os lemezt. Amit most kapunk, az tulajdonképpen egy tőrőlmetszett technikás death metal album, nem több, nem kevesebb. Azonban a Revocation esetében ezt a teljesítményt soványnak érzem.
A nyitó Diabolical Majesty alaposan rátapos a gázpedálra és szépen le is kapja a fejünket, ahogy kell. A Lessons In Occult Theft tulajdonképpen a "Netherheaven" legtradicionálisabb death metal szerzeménye, azonban a meglepően rockos szóló sokat dob az atmoszférán. Fontos megjegyezni, hogy időközben a zenekar trióra fogyatkozott, ugyanis Dan Gargiulo ritmusgitáros, aki 2010 óta volt tagja a csapatnak, 2020-ban távozott. A zenész kiválásával azonban egy fontos dalszerzővel is kevesebb lett a banda, ám a stúdiós megszólaláson szerencsére ez nem változtatott.
A Nihilistic Violence ismét igazi régisulis death metal, a középrészen ráadásul az addig középtempós döngölés irtózatos módon begyorsul, alkalmat adva arra, hogy Davidson keze ismét elsüljön. Itt már többedik alkalommal vehetjük észre, hogy a dalok szinte csak vázat, illetve apropót szolgáltatnak arra, hogy a gitárszólók megvillanhassanak. Nincsenek memorizálható refrének, csak darálás és megfigyelhetjük, hogy minden tételben tényleg a szóló a csúcspont, illetve arra van kihegyezve minden.
A legérdekesebb tétel a The 9th Chasm: itt végre megvillan az a fajta progresszivitás és jó értelemben vett zenei őrület, mely a korábbi anyagaikat jellemezte. A Godforsaken disszonáns, szinte indusztriális groove-val támadó darab, nekem a Morbid Angel "Illud Divinum Insanus" című lemezének hangulata is visszaköszönt itt (mondjuk a dal második fele megint akkora elszállt Davidson-szólót hoz, hogy tényleg öröm hallgatni).
Kis finomság még, hogy a záró Re-Crucified nótában Corpsegrinder (Cannibal Corpse) és a néhai Trevor Strnad (The Black Dahlia Murder) is vendégszerepel: ez amolyan eszeveszett tempójú thrashes death metal aprítás, szóval afféle igazi csemege a rajongóknak.
Összegezve tehát: a Revocation folytatta az előző korongon megkezdett irányt, maga mögött hagyta a progresszivitást és amolyan félig régisulis / félig technikás death metalban próbál kiteljesedni. Számomra azonban ezzel pontosan azt vesztette el, amitől a Revocation az volt, ami. Kár lenne ezért: a csapat elképesztő hangszeres tudása és kísérletező kedve megy ezzel a süllyesztőbe. Talán a következő anyagnál Davidsonék is ráébrednek erre és egy hasonló koronggal térnek vissza, mint a 2016-os "Great Is Our Sin". Addig türelmesen várakozom.
8/10
