Őszintén szólva, már nagyon régóta szerettem volna írni a Bloodbath-ről. Már az előző albumról, a 2018-as "The Arrow Of Satan Is Drawn"-ról is készültem kritikával, viszont az különböző okokból mégsem valósult meg. Pedig egyébként maga a lemez remek lett, és még ugyanabban az évben volt szerencsém élőben is látni őket Bécsben a Kreator és Dimmu Borgir közös turnéján. Szóval lett volna miből építkeznem, de sajnos úgy alakult, ahogy. Viszont ami késik nem múlik. Amikor júliusban be lett jelentve az új album, ott tudtam, hogy eljött az én időm.
A zenekar mélyebbre ható ismertetésétől most eltekintenék. Egyrészt azért, mert aki komolyabban mozog a death metalban, az teljesen biztos, hogy már hallott róluk, aki meg nem, az kétlem, hogy pont az új album borítója után ugrana fejest ennek a svéd szupergroupnak a munkásságába. Röviden annyiról van szó, hogy 1998-ban alakultak Stockholmban Katatonia- és Opeth-tagokból. Műfajilag old-school death metalról van szó főleg az Entombed és a Dismember vonalán haladva. Alapvetően fix a tagság, viszont a mikrofon mögött olyan arcok fordultak meg, mint az Opeth-ből Mikael, a Hypocrisy-ből Peter Tägtgren. 2014 óta pedig a Paradise Lostból Nick Holmes a csapat frontembere (egyébként ennek köszönhetjük, hogy a PL-be is visszatért a hörgés). Annyit érdemes még tudni, hogy a csapathoz nemrég csatlakozott a LIKből Tomas Åkvik gitáros. Felvezetésnek ennyit: nézzük, milyen a "Survival Of The Sickest".
Számomra azért ennyire kedves a Bloodbath, mert azon kevés old-school csapatok között vannak, melyek érdemben hozzátesznek a műfajhoz, és a zenéjük nem pusztán hommage. Persze az sem baj, hogy van, csak lehet, én kaptam túladagolást az ilyen zenekaroktól, és többségük még olyan kommersz is volt, hogy nem igaz. Fogalmazzunk úgy, hogy mindegyik láncfűrész volt, csak többségük ez az OBI-s, konnektorba bedugós fajta. A kevés kivétel közül, amire utoljára tényleg felkaptam a fejem, az a szintén svéd Demonical volt.
Előzetesen annyit előre bocsátanék, hogy a "Survival Of The Sickest" nagy eséllyel fel fog kerülni az év végi listánkra, ugyanis régen hallottam ennyire erős death metal anyagot. Élből a nyitó Zombie Inferno egy vérbeli Bloodbath-dal. Borongós, nyomasztó felvezetés után arcba csapnak a gitárok és az eddigieknél sokkal brutálisabb szövegvilág. Azért amikor egy lemeznek a legelső sora az, hogy "Fucked! Nowhere to run" azért az már egy ígéretes nyitás. És garantálom, a folytatás sem lesz visszafogottabb.
Hatalmas meglepetés volt számomra a Putrefying Corpse című dal. Nem főleg az arcba mászó tempója miatt, sokkal inkább a vendégénekes, Barney Greenway miatt. Elsőre kicsit szokatlan volt, de elég hamar sikerült elfogadnia a fülemnek, mi több, kifejezetten jól passzol ehhez a dalhoz. Az ezt követő Dead Parade egy fokkal visszafogottabb, középtempósabb szögelés, időnkénti begyorsulással. A Malignant Maggot Therapy akár Cannibal Corpse-nak is megfelelne. Klasszikusan nagybetűs death metal döngölés agyatlanul tekerős szólóval. Imádnivaló. A Carved egyértelműen a lemez csúcspontja (az egyik, a másikról később). Ez a dal egészen a banda korai időszakáig nyúl vissza. Közel hibátlan múltidézés.
Sajnos bekerült pár töltelékdal is. Ezek sem rosszak, csak valahogy a többihez képest elég átlagosak. Aki nem a zenekar elkötelezett rajongója, annak valószínűleg hosszú távon nem is fognak igazán megmaradni ezek a nóták. Ilyen például a Born Infernal vagy az Environcide. Továbbra sem rossz dalokról beszélünk, de ez a kettő nem hagy mély nyomot. Sanszosan a záró No God Before Me is hasonló sorsra fog jutni. Nekem kifejezetten tetszik, főleg a különcsége miatt, de ismerősi körből már hallottam olyan véleményt is, hogy ez nem is Bloodbath.
Továbbra is őszinte csodálattal tölt el hogy a zenekar két oszlopos tagja egyébként a Katatonia 2/5-e. Tudom, hogy nem kéne ezen fennakadnom, de aki ismeri a Katatonia életművét, az szerintem mellékprojektként pont nem egy old-school death bandát képzel el. Ettől függetlenül Jonas Renkse (itt basszer, illetve néha háttérvokál) és Anders Nyström (gitár) remekül teljesítik ezt a feladatot. Így a hatodik albumra már kifejezetten kiforrott lett a zenekar stílusa is. Idáig is megvolt a maguk egyénisége (2022-ben ez ritka, mint a fehér holló, bocsánat, de tényleg az), de az utolsó két albummal, és főleg a mostanival belőttek egy olyan lécet, melynek a megugrására remélem a jövő death metal csapatai kellően kapacitálva lesznek.
Martin Axenrot már a második lemez óta ("Nightmares Made Flesh") a gárda oszlopos tagja, és minden albummal egyre masszívabb teljesítményt nyújt. Nekem személy szerint hiányozni fog az Opeth-ből, de ha a jövőben is ilyen szintet hoz a Bloodbath-ben, akkor kimondhatjuk, hogy ez egy minőségi csere volt. Tomas Åkvik jó választás volt Joakim Karlsson helyére. Bár Joakimot is remek gitárosnak tartom (kifejezetten kedvelem a Craft zenéjét), de megértem, hogy úgy érezte, hogy ez nem feltétlenül az ő világa. Ellenben Tomas a LIK nyomán már egy jó ideje benne van a műfajban és passzol is a Bloodbath világához.
Néhány szóban Nickről. Nem tagadom, megveszekedett Paradise Lost-rajongó vagyok, és ennek fő oka Nick Holmes. Amikor megtudtam, hogy ő váltja Mikaelt a svédek élén, nos, majdnem eldobtam az agyam. Egyrészt, mert akkor már egy örökkévalóság óta nem hallhatta a közönség hörögni, másrészt, mert a PL death metal korszaka nem volt egy kimondottan hosszú időszak. De aggodalomra semmi ok, már a "Grand Morbid Funeral" nagyszerű bizonyítéka volt annak, hogy minden a legnagyobb rendben. És ami végképp plusz pont, hogy most a szövegek is kaptak egy olyan gore-löketet, mely nekem már nagyon hiányzott innen.
Ugyan a "Survival Of The Sickest" nem hibátlan album, de olyan extrém metal anyag, melyre nekem személy szerint már nagyon nagy szükségem volt. Változatos, vérbő, lendületes, és kompromisszummentes. Az elmondottak alapján valószínűleg többen nem fogják érteni a cikk végi pontszámot, de ez részemről inkább szimbolikus. Ez egy kifejezetten ütős lemez lett, a megszokott minőségben, a megszokott lélekkel.
10/10
