Rozsdagyár

DESTRAGE - So Much, Too Much (2022)

2022. október 07. - Kovenant

812010_1.jpg

Az idén húszéves olasz progresszív metalcore brigád, a Destrage hatodik soralbuma szeptember 16-án érkezett meg "So Much, Too Much" címmel: annyi változás történt a banda soraiban, hogy kivált a basszusgitárosuk, Gabriel Pignata, azaz immár kvartettként folytatják a munkát, illetve otthagyták a Metal Blade kiadót és a 3DOT Recordings égisze alatt dolgoznak. A zenéjükben azonban mindez nem nagyon érződik: az egész lemez olyan, mint egy őrült zenei kaleidoszkóp, melyben ezernyi hatás összegződik valami egészen egyedivé.

A 2019-es "The Chosen One" című lemezükről írt kritikánkban (mely ITT olvasható) leírtuk, hogy a zenekar egyik legnagyobb erőssége Paolo Colavolpe énekes teljesítménye, mert egyszerűen elképesztő, hogy mekkora skálát jár be a vokálja. Ha kell, death metalos, néha szinte deathcore jellegű hörgést, ha kell, überdallamos, popos hatásoktól sem mentes dallamokat hoz, de legjellemzőbb és egyben legerősebb regisztere a post-hardcore típusú fejhangú üvöltözés, mely érdekes módon egy cseppet sem válik idegesítővé (legtöbb pályatársáéval ellentétben), mert iszonyatos húzást ad a daloknak.

Ha már daloknál tartunk: bevallom, nem nagyon kedvelem a totális stílusvegyítést, az egymáshoz legfeljebb csak a tervezőasztalon passzoló dolgok elegyítését, mert általában ezek sosem állnak össze szerves egésszé, hanem csak random darabolás lesz az egészből. Nos, az olaszoknál sem mindig működik tökéletesen ez a módszer, de az érdekes a produkciójukban, hogy mégis kifejezetten szórakoztató és ami a legfontosabb, fogyasztható kerekedik ki a dologból.

A legjobb példa erre a Venice Has Sunk című tétel: ebben őrületes fúziós jazzt idéző basszusszóló, álmodozós, pszichedelikus pop és iszonyatosan szétcseszett djentes, post-hardcore-os agresszió váltakozik akár félpercenként, de mégis kegyetlenül jó a végeredmény. Az ezt követő Italian Boi ennek a szöges ellentéte: ez az egész korong talán legegyenesebb vonalú darabja, modern metal, ismét popos refrénnel, tulajdonképpen konzervatívabb megközelítéssel. 

A zenekar elmondása szerint mindent belepakoltak a korongba, nem fogták vissza magukat: mindent eljátszottak, ami csak tetszett nekik és nem érdekelte őket az, hogy ki mit gondol róla. Nos, ez érződik is: a Kornos hangulatú és dallamvezetésű Private Party című dalban Devin Townsend vendégszerepel, ám jelenlétére nem is nagyon van szükség, mert a nóta önmagában állat. A briliáns című Everything Sucks And I Think I'm A Big Part Of It eszement zúzása mellé remek refrén érkezik, mely azonnal beleragad a fülünkbe. 

Az An Imposter szintén hagyományosabb értelemben vett metaldal, habár ezt is sikerül az olaszoknak megbolondítani némi elektronikus darálással, illetve egy állat groove-val, melytől körülbelül leszakad a fejünk. Ha már horzsolás: a nyitó A Commercial Break That Lasts Forever riffjét akár a Meshuggah is megirigyelhetné, mert olyan húzása van, hogy az hihetetlen. 

Azt maga a Destrage is elismerte, hogy rendkívül sűrűvé és talán túlságosan információgazdaggá sikerült a lemez és ebben is sok igazság van: néha én is szerettem volna, ha kissé lenyesegették volna az olaszok az ötletrohamaikat és némileg visszakanyarodtak volna a tradicionális dalszerkezetekhez, mert sokszor hiába jött egy állat jó téma, nem tudott kifutni odáig, hogy beleálljak, mert már jött egy teljesen másik stílusú dolog, ami aztán el is vette az előző élét.

A negyvennégy perces, tizenkét tételes anyagból is el lehetett volna hagyni egy-két szerzeményt: például a Sometimes I Forget What I Was About To eléggé felesleges tölteléknek tűnik, ahogy a Rimashi instrumentális és elég céltalan jammelgetése is.  

Ennek ellenére a "So Much, Too Much" kifejezetten érdekes és szórakoztató korong lett, hasonlóan elődjéhez, sőt, valamivel erősebbnek is érzem. Külön érdemes megemlíteni a varázslatosan szép Is It Still Today című szerzeményt, mely álmodozós atmoszférájával simán ráférhetne bármely '70-es évekbeli brit progresszív rock dinoszaurusz albumára is, habár azért a végére egy kissé bemorcosodik. Érdekes módon a Stone Temple Pilot Vasoline című klasszikusát is sikerült a maguk képére formálni és a szám simán belesimul az egész album esztétikájába.

Szóval bőven van itt mit hallgatni és emészteni: ez is olyan lemez lett, mellyel hónapokig lehet barátkozni, mert mindig marad rajta valami felfedeznivaló. A metalra nyitottabb, folyamatosan újdonságot kereső zenebarátoknak kifejezetten ajánlott cucc. 

9/10 

destrage_2022.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4117948446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása