A Sully Erna vezette Godsmack 1995-ben alakult Massachusets államban. Hihetetlen, hogy a közel 30 éves múltra visszatekintő, hazájukban stadionokat megtöltő zenekar ezidáig csak egyszer, 2019-ben járt nálunk. Az a koncert eredetileg 2018 őszén lett volna megtartva, hamar teltházas is lett a buli, ám Tony Rombola gitáros fiának halála miatt az akkori turné őszi szakaszát törölték és áttolták 2019 tavaszára.

Ez nekem is kapóra jött, hiszen első körben én is lemaradtam a jegyvásárlásról, így a második körben hamar lecsaptam a visszaváltott jegyek egyikére. Idén azonban már jóval nagyobb helyszínen került megrendezésre a buli, így nem kellett attól tartani, hogy bárki lemaradna róla. Az a koncert hatalmas élmény volt, és alig vártam már az újbóli hazai találkozást.

A Godsmack erre a turnéra nem cipelt magával vendégzenekart. De hogy ne maradjon bemelegítés nélkül a közönség, ezt a lehetőséget itthon a Down For Whatever kapta meg. Nem kis öröm volt ez nekik, hogy egy ekkora zenekar előtt mutatkozhattak be először az új Barba Negra színpadán. Igaz  ekkor még elég gyér közönség előtt (mármint a hely befogadóképességéhez és az eddigi, Machine Head/Amon Amarth és Arch Enemy/Behemoth koncertekhez mérten).

Bizony, nem kis feladat a szűkös előzenekari játékidőben, hat-hét dal alatt átfogó képet mutatni a zenekarról, esetlegesen új rajongókat szerezni a csapat számára vagy éppen bemutatni az új albumot legalább egy dal erejéig. Na meg persze beindítani a közönséget. Ebben mondjuk Diószegi Kikiéknek van már tapasztalatuk, nagyon jól belakják a színpadot és zeneileg is van a csapatban annyi kraft és dallam, hogy egyből megragadjon a hallgatóban. Teljesen megérdemelten kapták meg ezt a lehetőséget  (lévén az egyik legdinamikusabban fejlődő és ügyesen építkező csapatról van szó) és éltek is vele.

Számomra a Godsmack a meg-nem-értett zenekarok kategóriájába tartozik. Zseniális slágereket gyártanak, húzós, gitárcentrikus dalokat fogós refrénekkel. Elég csak az áttörést hozó I Stand Alone-t megemlíteni, mely kihagyhatatlan része az úgynevezett rockdiszkóknak és rock/metal lejátszási listáknak. Mégis Európában, ezzel együtt itthon is, valahogy nem övezi őket az a népszerűség, mint a tengerentúlon. Bár a kezdésükre szép számban összegyűlt a nép, de így is csak szellősen töltötték meg a teret.

A koncert ismét a We Will Rock You intróval kezdődött, melyet egy, a színpadot takaró függönyre vetített DJ prezentált. Majd ezt a függönyt egy újabb váltotta, amelyiken már fekete alapon ott virított a Godsmack logója. Persze ezt már hatalmas ováció kísérte. Ernáék nem is teketóriáztak sokat, a When Legends Rise ütemes dobjával és magával a dallal fel is pörgették a motorokat.

Majd jött a Keep Away és a Cryin' Like A Bitch. Aztán egy kis lazulás az Unforgetable című tétellel, hogy aztán újra felpörgessék a motorokat az Awake-kel és a 1000 Hp -vel.  A koncert egyedüli negatívuma, hogy Erna néha túl hosszúra nyújtotta a monológjait amikor épp az alapítványukról beszélt, melyet a függőségben, depresszióban szenvedők megsegítésére hoztak létre (persze fontos dolog erről is beszélni, csak kissé leülteti a bulit) vagy éppen amikor a Something Different elején megpróbálta rávenni a lányokat, hogy üljenek a fiúk ölébe nyakába.

A hangzás végig patent volt, kristálytisztán lehetett hallani a dob játékában az apró filleket. Ez kiváltképp a Woodooban kapott hangsúlyt, meg persze amikor az ikonikus dobpárbajra került sor, melyet végre itthon is megtekinthettünk. Legutóbb ugyanis a színpad méretéből kifolyólag nem lehetett kivitelezni, hogy a két dobfelszerelés (melyekből egyet Erna püfölt) felférjen a színpadra.

Sully Erna nemcsak kiváló frontember, de egyben egy multifunkcionális zenész is. Annyi hangszeren játszik profin (erről tanúbizonyságot is tesz a koncerteken a már említett dobpárbajban is), hogy akár klónoztathatná is magát és akkor ő lenne egyedül a Godsmack. De egyszerűbb olyan zseniális tagokkal körülvennie magát, mint Robbie Merril basszer, Shannon Larkin dobos vagy a már említett Tony Rombola gitáros. Láthatóan a zenekar is nagyon jól érezte magát, igazi örömzenélést láthattunk, leszámítva Tony antirocksztár megjelenését, akit inkább gondolnánk egy informatikusnak, de teljes odaadással teszi oda magát a koncerteken. Teszi ezt olyan elmélyülten, hogy tőle nem sok mozgást láttunk.

Nem úgy Shannon, akinek a dobjátékát nem csak hallgatni, nézni is élvezet. Robbie-val ketten pedig jól elszórakoztatják magukat is és a közönséget is, amikor kidobálja neki a dobverőket, melyet játék közben elkap, majd továbbítja a közönségnek. A normál programot a készülő új albumból már közzétett Surrenderrel zárták.

A ráadásban feltoltak egy fehér zongorát, melyen Erna újfent megcsillanthatta hangszeres tudását az Under Your Scars alatt. A Bulletproof és az I Stand Alone pedig feltette az estre a koronát. Nem volt sem füst, sem lángok, sem konfetti, csupán csak egy nagyszerű rockcsapat, akik ezek nélkül is egy fergeteges, jó hangulatú estét varázsoltak nekünk. Olyannyira, hogy már most alig várom, hogy legközelebb is jöjjenek. Nálam beírta magát az év koncertjei közé.

Program:

01. When Legends Rise

02. Keep Away

03. Cryin' Like A Bitch

04. Unforgettable

05. Awake

06. 1000hp

07. Something Different

08 . Woodoo

09. Drum Battle: Back in Black/Walk This Way/Enter Sandman/Tom Sawyer

10. Whatever

11. Surrender

Ráadás: 

12. Under Your Scars

13. Bulletproof

14. I Stand Alone

Fotók: Máté Évi