Soha nem voltam különösebben elkötelezett híve a metalcore-nak. Számomra ez mindig is az a műfaj volt, melynek ugyan megvannak a saját titánjai, de számomra soha nem tudta elsöprően igazolni a körülötte felgyülemlett felhajtást. Őszintén szólva képtelen voltam felfogni, hogy a pubertás elhagyása után hogy tud még valaki őszintén rajongani ezért a műfajért. Ezzel most nem a műfaj rajongóit szeretném megsérteni, de tény, a metalcore elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól.
Mindettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem tudok megkedvelni egy-egy mezőnybéli csapatot, lásd a tavalyi Electric Callboy. De ilyen volt korábban a Threath Signal is. Az Our Last Crusade...nos, nem ilyen lesz.
Amikor kézhez kaptam a "Death Wins" promót, igazából csak annyit tudtam, hogy valahonnan hallottam már róluk. Soha semmit nem ismertem tőlük, viszont a nevük ismerősen csengett. Mit is veszthetek alapon elkezdtem hallgatni a lemezt, és olvastam a mellé csomagolt biográfiát. Az első sor már önmagában megfogott: az August Burns Red, az After The Burial, a The Acacia Strain, a Meshuggah, és az Alpha Wolf rajongóinak.
Ez egy aránylag egységes összképet vetít előre. Mondjuk, hogy a Meshuggah mit keres a felsorolásban, azt még a sokadik meghallgatás után sem tiszta. A "Death Wins" egy kifejezetten a műfaj rajongóinak szóló lemez, egész egyszerűen azért, mert ezt a szintű semmilyenséget és átlagosságot maximum ők tudják elfogadni.
Kezdjük azzal, hogy az album tele van vendégénekesekkel. Őszesen néggyel. A nyitó Heatvision-ben Terence Thiessent hallhattuk, az ezt követő Deathboundban Beau Dangert, a Nomadban Cory Halvorsent, a Martyr Marketben Benjø Agustint. Egyetlen egy közös van ezekben az emberekben: sok időnyi kutatás után sem találtam róluk semmit. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy, a műfajban mélyebben mozgó hallgató ne kapná fel a fejét a nevek hallatán. Mindenesetre viszonylag ritkán látni olyat, hogy egy mindössze kilenc dalból álló albumnak közel a fele vendégénekessel történik. Ez még úgy önmagában nem lenne gond, csak itt megint az a probléma, hogy a sok nagyon ismeretlen név miatt ezzel egy nagyon szűk rétegre lőnek.
A másik probléma a dalokkal van: jellegtelenek. De olyan szinten, hogy még az is jobb lenne, ha rosszak lennének, mert akkor legalább valamelyik irányba dőlne a mérleg. Az egész összképében olyan sima és egyhangú, mint egy egyenes EKG. Igazából 99%-ban a standard metalcore-formulát követik, Biztos lesz, aki ezért él-hal, teljesen mindegy, csak breakdown legyen, de én kifejezetten nagyra tartom a változatosságot, főleg több mint félórában.
Ami viszont telitalálat, az a hangzás. Kis költségvetésű, underground albumhoz képest minden prímán szól. Nem mondom, hogy párját ritkítja, ellenben kipróbáltam több különböző környezetben is, több különböző hangrendszerről, és mindenhol kristálytiszta hangzást kaptam. Külön tetszett a gitár megszólalása. Talán ebben az egyben hajaznak egy picit a Meshuggah-ra. Kellően nyers, de nagyon kigondolt hangzás. Ez - amennyire én eddig tapasztaltam - annyira nem jellemző a műfajra. De hála az égnek, így marad egy természetes kicsengése, és nem válik sterillé a lemez.
Miközben ezeket a sorokat írom, azon gondolkozom, hogy tudok-e még valamit mondani a "Death Wins" korongról. Sajnos arra kellett jutnom, hogy nem. A remek hangzást leszámítva az egész album egy sivár, fantáziátlan, üres semmi. Képtelen vagyok akár csak egy dalt kiemelni, mert egyszerűen nincs egy csúcspont.
Ez a 36 perc úgy ment el mellettem elsőre, hogy már csak arra kaptam fel a fejem, hogy régen más lemez szól már az MP4-emből. És ez nagyon beszédes. A cikk megírásához összesen háromszor hallgattam végig ezt az albumot, és az utolsó alkalommal már nagyon rá kellett erőszakolnom magam. Ajánlanám kifejezetten a műfaj legnagyobb ínyenceinek, és senki másnak.
4/10
