Teltházas mezőkövesdi bulival nyitotta meg idei koncertsorozatát hazánk egyik legismertebb punkzenakara, az Auróra február 10-én Mezőkövesden. Baráti hangulatú interjúnkon a zenekar mindhárom tagja részt vett.

Hány éves is most a zenekar?

Az nem számít, ami fontos, hogy kábé 22 lemezünk van és hogy évtizedek óta együtt zenélünk. Olyanok vagyunk már, mint a kivénhedt rossz házasok. Ha valaki nem jelentkezik fél napig, a másik már hívja is, hogy mi baja van. Tiszteljük és szeretjük egymást és ez az egész ettől jó. Mi azt valljuk, ha tiszta emberi tulajdonságokra alapozod a kapcsolatot, akkor csomó problémát kigyomlálsz.

Emlékszem, mikor huszonéve még a kis klubkoncerteken lézengtünk páran, ma már alig lehetett jegyet kapni rátok. Elég nagy a kontraszt. Gondoltátok akkor, hogy egyszer az ország egyik legismertebb zenekara lesztek? Mi volt a kezdeti koncepció?

Nyilván semmi. Csak hobbiból elkezdtük. Nálunk tényleg egy garázsból indult banda, és egyszer csak kinőtte magát. Nem a nyugati parton, hanem Győrszentivánon. Nulla tervvel, csak örömzenéből eljutottunk erre a szintre.

Azért nagyon sok kezdő zenekar elindul, és nem jutnak sehova igazából. Ti igen. Szerintetek mi ennek a titka?

Én azt gondolom, amíg van mondanivaló, vagy amíg aktuálisnak érzi a munkásságát egy banda, addig van létjogosultsága is. Minden addig tart, amig van benne lendület. De nyilván mi se tudjuk a receptet, így nem is akarunk tippeket adni erről a jelenségről.

Sosem akartátok még abbahagyni?

Nem. Van, aki abba akarja, mert más a fontos: család, munka, akármi. Nekünk meg ez fontos: a zenekar. Mi mindig felépültünk, tettük a dolgunkat, akkor is, ha nehéz volt. A rockzenében ugyanúgy voltak hullámvölgyek, mint a gazdaságban, a kétezres évek elején például mikor az egész metál színtér omlott széjjel, az egész zeneipar hanyatlott, felbomlott sok jelentős zenekar, mi akkor is csináltuk tovább. Fogtuk és lementünk a klubokba, bedugtuk a kis Marsalljainkat, és játszottunk akkor is.

Gondolom, gazdaságilag nehéz volt azt az időszakot túlélni.

Mi nem megélhetési zenekar vagyunk, nem voltunk az sosem. Elmentünk olyan helyekre is, ahol tudtuk, hogy csak hatvanan lesznek és az is adott egyfajta töltést. Ha kellett, zenéltünk klubokban, pincékben, padlásokon, mindenhol, ahol helyet kaptunk.

Mi volt a csúcs az eddigi történetetekben?

Sok csúcsnak megélt pillanat volt, például a közelmúltban az Auróra begyűjtötte azt a fajta elismerést, miszerint oda rangsorolták a két éve megjelent Teszt alatt a türelem lemezünket, mint a Viszlát Ivánt. Ez hatalmas elismerés, ezek szerint még mindig van akkora lendületünk, mint akkoriban volt. De játszottunk már több százezer ember előtt a Hősök téren és máshol is. Ezek olyanok, mint a lottószámok, nem érdemes vele dobálózni…Mi mindig a jelenben érezzük jól magunkat. Hogy hány ember néz éppen minket, az tök mindegy. Vannak olyan kis klubok is, ahova eljárunk minden évben, pedig szinte csak segíteni megyünk, csak azért, hogy csurig legyen a csárda és a nehéz időben végre legyen a tulajnak egy komolyabb bevétele.

Hova soroljátok magatokat a jelenlegi zeneiparba? Hol tartotok?

Ez sem izgat minket! Nem vagyunk hajlandók senkivel foglalkozni. Ezért is tudunk eddig fennmaradni, mert csak magunkkal törődünk. Amúgy is, mi el akartunk különbözni ezektől az egybekapaszkodó zenekaroktól. Most nagy divat, hogy ez azzal összeáll és ilyen-olyan fesztivált csinálnak, mi úgy vagyunk vele, hogy aki ránk kíváncsi, az jöjjön el a koncertjeinkre. Mindenféle bántó szándék nélkül mi elkezdtünk tíz évvel ezelőtt egy ilyen fajta utat járni, hogy nyilván nem jelenti azt, hogy bárkivel rossz lenne a viszony, sőt vannak barátságok is.

Ebben a felállásban vagytok egyébként a kezdetektől?

Most már nagyon régóta. Norbi, a dobos, a fiam, 14 éve csatlakozott hozzánk. A feladatokat is magunk közt osztjuk el hárman. Mindenki mást csinál, másban jó.

Más is kitölti a napokat a zenekari teendőkön kívül?

Foglalkozunk persze más dolgokkal is. Én például varrok (Vigi): a mai fellépő ruhámat is én varrtam. Persze másnak nem dolgozom csak magamnak és a környezetemnek. A fő profilunk a zenekar, de ezt persze nem úgy kell fölfogni, hogy reggeltől estig gyakorlunk otthon, hanem lélekben meg szellemileg mi mindig rajta vagyunk ezen.

Nincs is menedzsment?

Nincs már, magunk intézünk mindent és tényleg nem a pénz hatja a motort.  Volt persze amikor nagyon számított, bár hozzáteszem, hogy volt mikor pénzünk sem volt, pedig már sztárok voltunk, a Viszlát Iván idejében. A sok teltházas koncertünk ellenére volt, hogy péntekig bírtunk a bevételből fröccsözgetni és ennyi. Annyira hülyék voltunk az üzleti részéhez a dolognak, de most már kezünkben van, házon belül. Hárman intézünk mindent, abból főzzük, amiből lehet. Hozzáteszem, hogy saját stúdiónk van, saját gépparkkal és hangtechnikával, fénytechnikával. Minden a miénk, amit látsz a színpadon. Minden technikai eszköz rendelkezésünkre áll arra, hogy a zenekar fejlődjön tovább, bár ehhez az kellett, hogy az utolsó tíz évben a pénzek nagy részét visszaforgattuk. Ma már nem tartozunk senkinek se magyarázattal, se pénzzel, semmivel. Lehet, hogy lehetnénk ennél sokkal sikeresebbnek is, de nekünk ez így tök jó. Nincs szükségünk nyolc szobás villára a Rózsadombon.

Ott vagytok, ahol lenni kell?

Ott vagyunk. Figyelj, ha az pillanatot nem tudod úgy megélni, hogy élvezed, akkor az egész életed egy olyan hajsza lesz, amitől nem tudsz menekülni. Mi most vagyunk boldogok. Meg boldogok voltunk egy éve, két éve, meg három, meg öt éve is, attól, amit elértünk. Tudjuk értékelni. Ha valaki 40 év után nem tudja azt elmondani, hogy nem függ a nézőszámtól, vagy a bevételtől, az baj.

Ha visszapörgethetnétek az időt, lenne, amit másképp csinálnátok?

Inkább azt mondom, vannak dolgok, amit már nem csinálunk. Például nem megyünk ki Írországba negyven magyarnak játszani, hogy aztán verjem a mellemet, meg photoshoppal beduplikáljam, hogy megmutassam azt, hogy kinn voltam és odaírjam a Facebook profilképre, hogy Dublin, meg London. Régebben csináltunk komoly nézőszámot külföldön. Amikor kimentünk 30 évvel ezelőtt németeknek, svájciaknak játszani. Bevállaltunk egy öt hetes turnét, 33 bulink volt, tehát nem az volt a külföldi turné, hogy hosszú hétvégére elmentünk, aztán mire otthon észrevették, hogy eljöttél, már haza is mentél, hanem rendesen rövid gatyában elindultál, kabátban hazajöttél. Egy zenekart nem tudsz mondani, szerintem most, aki ilyet megcsinált. És nem egyszer, hanem többször. Mentünk tizennégyezer kilométert egy seggel, sofőr nélkül. És minden nap tudtunk zenélni, mindegy, hogy hétfő, vagy kedd volt. Ezt ma már nem lehet megcsinálni. Ott se, meg itt se.

De akkor nyomot hagytatok a világban.

Így van és ez fontos. Meg hogy az emberek szeretik a zenekart, megvásárolják a nem is olcsó pólóinkat, dolgainkat, sőt magukra öltik, önként dalolva, mi ezért vagyunk hálásak. Szeretjük a közönségünket. Sok esetben koncertek után ott maradunk, csocsózunk, biliárdozunk, nem vagyunk elérhetetlenek, mint az égbolt. Mi igazából ilyenek vagyunk, amilyeneknek látsz minket.

Szerző: Tamók Andrea

Fotók: az együttes Facebook-oldala