Kevés hazai rockbanda produkált az elmúlt években olyan zenei fejlődést, mint a Radnóti Zsuzsa vezette The Hellfreaks: már a 2020-as "God On The Run" lemezük is kiugró produkció lett (kritikánk ITT olvasható, míg a csapattal készült videointerjúnk ITT nézhető meg), amolyan modern, kifejezetten dallamos, ámde piszok zúzós punk/metal dalgyűjtemény, ám az április 14-én megjelent "Pitch Black Sunset" erre is rátesz még egy lapáttal.
Az új album már a Napalm Records gondozásában jött ki, ami bizony óriási fegyvertény, mert az osztrák székhelyű kiadó az elmúlt évtizedben talán a legnagyobb független metalistállóvá nőtte ki magát, mely folyamatosan figyeli és igazolja le (jórészt még a tényleges kiugrás előtt) az arra érdemes feltörekvő bandákat.
A zenekar a 2016-os "Astoria" című albumával szakított a kezdeti psychobilly-gyökereivel és mára valami teljesen mássá nőtte ki magát: a slágeres-punkos energialöketek mellett ott vannak a post-hardcore üvöltözésekkel teli zúzások csakúgy, mint a rendesen megdörrenő metalosabb darabok is, de mégis valahogy teljesen egyedi eleggyé olvad össze ez az egész. A közös nevező mindebben Radnóti Zsuzsa vadállat előadásmódja és a csapatra jellemző teljesen egyedi dallamvezetés.
Ami most egyből szemet (illetve fület) ütött, az az, hogy az elektronikának jóval nagyobb teret engedett a banda új anyagán. Szerencsére iszonyatosan eltalálták ennek hangzását, mert általában a metalcsapatoknál ez szokott a legnagyobb probléma lenni: vagy valamiféle rettenetesen giccses, a '80-as évek legkínosabb emlékeit idéző műanyagvinnyogást vagy rosszabb esetben a modern, kortárs pop digitálisan csikorgó, rettenetesen idegesítő prüttyögéseit kapjuk, jórészt teljesen céltalanul. Nos, a The Hellfreaks dalaiban az elektronika érdemben dob az összhatáson, ráadásul a nóták húzását turbózza fel, nem az idegeinket.
Egy furcsa, instrumentális intrót követően a punkos energialöket, az Old Tomorrows rúgja be a lemez motorját és ez rögtön a korong egyik mindent vivő slágere a maga pörgős, pozitív dallamvezetésével. A Hit Me Where It Hurts már jóval súlyosabb darab, szinte indusztriális metal módra zakatol az alapriff, de a refrén hozza azért a jóféle melódiákat.
Az alig több, mint másfélperces Chaos valami istentelen zúzda, hardcore punk tempóban és agresszióval előadva. Itt sül el először Jozzy keze a gitáron: rövid szólója, mely szét van effektelve, olyan agymenés, hogy nem igazán találjuk párját a hazai színtéren (az albumon később lesz még egy ilyen őrület, lásd lentebb). A Weeping Willow lassabb, szintivel rendesen megtámogatott, líraibb darab, mely természetesen a végére besúlyosodik, ahogy azt már a bandától megszokhattuk: Radnóti Zsuzsa egyébként itt hozza legjobb énekesi teljesítményét, már pusztán emiatt érdemes végigpörgetni a nótát.
Az ezt követő Body Bag ismét lendületes, slágeres, punkos szám, a már említett Old Tomorrows párja hangulatában és esztétikájában is, a gitár által elővezetett főtéma pedig zseniális. A Rootless Soul Riot amolyan istentelen hardcore metal zúzda, amit pedig Jozzy itt szóló címén művel, arra tényleg nem nagyon vannak szavak: 2018-as csatlakozását szerintem a zenekar mai napig imáiba foglalja. Az ismét metalosabb húrokat pengető PBSS refrénje talán az egész lemez legjobbja, ráadásul a riffelése is agyament, kitekert, ahogy lassan már megszokhattuk a brigádtól (tényleg, van olyan, hogy progresszív hardcore punk?).
Jön egy rövid outró és azon kapjuk magunkat, hogy vége az anyagnak: huszonnyolc perc az egész és már nyomhatjuk is az ismétlés gombot. Ha ráadásul levesszük a két, nyitó és záró instrumentális tételt, akkor hét dalt kapunk huszonöt percben, ami bizony nem sok. Mondhatni, hogy kevés. Nagyon.
Pontosan azért voltam meglepett, aztán lettem egy kicsit frusztrált is, mert maguk a nóták embertelenül jók, messze a legjobbak, melyeket a The Hellfreaks valaha rögzített. Egész egyszerűen hiányzik innen még három hasonló szerzemény (felőlem az instrumentális keretezés simán lemaradhatott volna, mert koncepcionális pluszt nem éreztem benne), emiatt nem lett százszázalékos számomra a produkció. Ha ennyire beindult a The Hellfreaks dalszerzői motorja, akkor fel kell turbózni a dolgokat, mert innen szinte mindegyik tételben benne van a slágerpotenciál.
Ettől függetlenül ez világszínvonalú teljesítmény: rettenetesen örülnék, ha az egy (azért stílusa miatt inkább underground) Thy Catafalque-on kívül végre tényleg lenne egy olyan hazai banda, mely nemzetközileg is berobban és ér el minden szempontból mérhető sikereket. A Spiritbox, a Jinjer (no meg a moldáv Infected Rain) példája mutatja, hogy igenis van tere a The Hellfreaks zenéjének és bízom benne, hogy az osztrák Napalm Records is odateszi a magáét.
9/10
