Nem fogok hazudni, számomra a hardcore mindig is az a műfaj volt, melynek bár értem a létjogosultságát és a miértjét, mégsem értem, hogy hogyan sikerült túlélnie a '90-es éveket. De most tök őszintén, a HC mindig is arról szólt, hogy egy a punknál kiforrottabb, de sokkal zsigeribb, sokkal direktebb és ösztönösebb formában támadja a rendszert.
Fogalmazzunk úgy, hogy míg a punk a táblás, hangosbemondós tömegtüntetés, addig a hardcore a nettó utcai zavargásból eszkalálódó polgárháború. Ez mind szép és jó, viszont erre a pontra már annyian csinálták ezt más műfajokból, szélesebb közönségnek, ennél még sokkal fogósabban (például thrash metal), hogy kész csoda, hogy ez a műfaj képes volt a felszínen maradni. Ez valószínűleg a végtelenségig elkötelezett rajongótábornak is köszönhető, de tény, ennek a legbiztosabb oka, hogy az igény az egyszerűségre mindig meglesz. Ezt pedig a hardcore mindig szállítani fogja, és teljesen mindegy, hogy melyik mutációjáról van szó.
Jelen cikk tárgya, a 2019-ben, Madridban alakult Lust, akiknek az "Invictvs" az első lemeze. Előzetesen annyit erről, hogy vizuál tekintetében 10/10. Black metalosan leírva az Invictus szó, színes-szagos borító alulöltözött nősténydémonokkal, mindenféle izgalmas pózokban, hibátlan megoldás. A cikkre is valószínűleg többen csak a rajzfilm csö...mellek miatt fognak kattintani. Köszi Lust! De milyen a lemez? Nos...
Elég sokat gondolkoztam rajta, hogy mit lehet mondani egy olyan lemezről, melyen minden dal majdnem ugyanolyan és igazából annyi a különbség két tétel között, hogy mennyi közvetett death metal adalék van benne, ráadásul mindezek mellett az egész kicsit több, mint 20 perc, és csak a számok mennyisége legitimizálja (kilenc), hogy rendes stúdióalbumnak tekintsem és ne EP-nek. Tudom, hogy a rövid albumok a műfaj sajátjai, viszont szerintem ez új rekord. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy dalról dalra próbálnám értékelni a spanyolok munkáját, inkább azt próbálom meg átadni, hogy milyen érzés hallgatni az "Intivtvs"-t.
Egy kellemes, kicsit horrorisztikus felütésű intró után egyből beindul a túrás. Lényegében amit ez első két percben hallunk, az fogja jellemezni az album egészét. Amit a Lust csavar a műfaj keretein, az az erős extrém metalos vonulat. Itt elsősorban a death metalos színezetre érdemes gondolni, mely nemcsak a vokálokban kerül elő, hanem a zenében is. Ez így elsőre izgalmasnak tűnhet, viszont az egyetlen gondom ezzel, hogy sokszor a dalok egy nagy perfekt darálásnak tűnnek, és abból is az egyhangú verzióból. Itt-ott fel vannak dobva samplerbetétekkel, eltorzított vokalsávokkal, stb..., de ez így önmagában még kevés.
Olyan az egésznek a feelingje, hogy igazából nem egy stabil bázisra akartak lőni, hanem egy minél nagyobb közönségre, de közben vészesen kerülték a mainstream minden elemét. Ez így még nem is baj, viszont az elhatározáshoz ötletek már nem igazán voltak, vagy csak nagyon limitáltan. Ez igazából megmagyarázza a csonka játékidőt.
Ahol érezhető némi különbség az a záró Palabras Vacías című tétel, mely egyben a lemez leghosszabbja is. A legjobb dal az egész korongon. Ha ilyenből lett volna még másik nyolc, akkor csont nélkül az egyik legjobbnak tartanám a műfajból. Fogós, nagyon HC ahol kell, és nagyon jól működik és változatos a death, ahol meg az kell.
A tagok zenészi teljesítményére nem lehet panasz. Élből ott kezdődik, hogy szinte mindenki vokálozik, egyedül a basszeros Andrés Carrasco nem (mondjuk ez meglepett), de még a dobos Mario C. Vaises is, konkrétan saját dala is van, az első tényleges dal, a Traitors. A két gitáros, Carlos Gustavo és Sergio Arguijo alapvetően ügyesek, és hallani hogy tapasztaltak, csak jó lenne egy kicsit túlgondolni a folyamatos cséphadarás-kicsit dallamos cséphadarás-az eddigieknél valamivel lassabb cséphadarás szentháromságot, mert egy kevésbé toleráns fül ezt nem fogja sokáig értékelni. Mondjuk úgy, hogy nekem azért elvitte a lelkesedésemet, hogy szökőévente egyszer hallgatok HC-t két lemez erejéig munkába menet hajnali órákban.
Az énekes, Luis Miguel Cuevas elég intenzív teljesítményt nyújt. Az a tipikusan ugrálós, gorilla-humanoid keverék HC-énekes, amire számítani lehetett, és nála azért megvillan a spanyol íz elég erősen. Sajnálom, hogy a sajtóanyag mellé nem mellékeltek szövegeket, mert tök szívesen beleolvastam volna.
Aki idáig eljutott a cikkben, annak könnyen az eshetett le, hogy egyébként én utáltam ezt a lemezt. Ez nincs így, sőt. Azt kell mondanom, hogy látványos gyengeségei ellenére többször is visszacsábított. Ez részint betudható annak, hogy a nyúlfarknyi hossza miatt, amikor valami hirtelen és intenzív löket kell mentális fronton, arra ez a lemez tökéletes. Másrészt, és ez a legjobb ajánlólevelem: aki annyira koca hardcore-hallgató mint én vagy még kevésbé, annak ez az album remek indítás, pláne, ha az tart vissza a műfajtól, hogy nem elég durva. Ez garantáltan ez lesz. Nem avattam új kedvencet, nem egy kiemelkedő darab, de egynek mindenképpen jó.
7/10
