Kevés olyan zenekart tudok mondani az undergroundból, mely az elmúlt évek során jelenséggé nőtte ki magát. Ez a titulus következhet a csapat zenei teljesítményéből, illetve a színtéren elfoglalt szerepéből. Most nagy hirtelen olyan gárdákat tudnék emlegetni, mint a lengyel Mgła, akik nem csak feltűnően technikásan űzik a black metalt, hanem egy olyan élő atmoszférát teremtenek ehhez az egészhez, mely konkrétan példa nélküli. De ide sorolható még a görög Septicflesh is, akik a 2008-as "Communion" lemez óta a sajátos dark-death-szimfonikus egyvelegükkel lényegében egy teljesen egyedülálló produktummá nőtték ki magukat.
A kaliforniai Cattle Decapitation (továbbiakban Cattle Decap) szintén hasonló helyzetbe került a 2012-es "Monolith Of Inhumanity" lemezével. Jómagam is azóta hallgatom őket. Természetesen hozzám is a Forced Gender Reassignment klipjének a hírével jutottak el, ez talán nem is annyira meglepő. Ami inkább az, hogy önmagában a zene milyen hamar ugrott a kedvenceim közé.
Azóta már többször ledaráltam a komplett életművüket, és minden alkalommal arra jutottam, hogy alapjáraton zsigeri grindcore-t, goregrindot játszó zenekarnak még soha nem állt ennyire jól, hogy egy ponton (konkrétan a "Humanure" album óta) ezt az egészet takarékra tették, és egy sokkal kevésbé direkt, sokkal technikásabb de még így is bőven a mészárszék kategóriába sorolható zenét kezdenek el játszani. Azóta pedig csak felfelé tartott az út, melynek legújabb állomása a "Terrasite".
Az album nem sokat cicózik, szinte egyből arcba megy a Terrasitic Adaptationnel. Lényegében itt teljesen fölösleges olyan jelzőkkel dobálódznom, hogy micsoda cséphadarás a dal, mert az összes ilyen lesz, de várj, ez nagyon jó így. Az előző albumon, a "Death Atlas" korongon (kritika ITT) ugyanígy a brutalitás dominált, viszont az némi drámaisággal volt higítva. Travis többet használta védjegyszerű dallamos screamjét (mely továbbra sem tiszta ének, hiába tűnik néha annak), itt viszont újra a mennydörgő, nagyon enyhén Napalm Death-ízű bömbölései vannak többségben.
Kicsit a dallamosabb élből is visszavettek. Erre tökéletes példa a két előzetesként kihozott dal, a We Eat Our Young és a Scourge Of The Offspring. Igazi direkt darálások, pont amilyeneket utoljára a "Monolith" lemezen hallhattunk. Izgalmas még a The Insignificants, mely a végére olyan rémisztő hangulatot kap a tiszta, narrációszerű extra vokálokkal, hogy egy pillanatra az ember teljesen elfelejti, hogy egy vérgőzős tech-death albumot hallgat. Hasonló, de kicsit szokványosabb formában van jelen az ...And the World Will Go On Without You. Erről még azt is el tudom képzelni, hogy komoly koncertkedvenc lesz.
A Solastalgia-tól nekem határozottan Your Disposal feelingem lett. Ez már csak azért is remek, mert a Monolith-ről ez az abszolút kedvenc dalom. Ami viszont konkrét telitalálat, az a záró Just Another Body. Ez egy tízperces monstrum egy olyan dallamos, zongorával induló intróval, hogy nem tudom nem imádni. Úgy általában dől az egész dalból a világvége hangulat, de nem az a fajta, hogy az ember kiírtja magát, hanem hogy egyszer a természet fogja megunni a létezésünket, és Gaia-t sem béketárgyalások, nem NATO-határok nem fogják érdekleni, amikor úgy dönt, hogy már nem kellünk erre a bolygóra. Állítom, a legjobb dal, melyet az elmúlt tíz évben letett a Cattle Decap az asztalra.
Kicsit méltatnám a hangzást. Bár nagyon szeretem a "Death Atlas" albumot, de ami nekem egy kicsit probléma volt, az az, hogy sokszor a megszólalás sterilnek és fakónak érződött. Valószínűleg kaphattak is ilyen kritikát, mert most viszont minden teljesen rendben van. Főleg az, hogy jól értelmezhetően és az összképbe belesimulóan sikerült megoldani a tiszta részeket, az külön piros pont.
A tagok hozzák a jól megszokottat, ennyi. Már több alkalommal volt szerencsém látni őket élőben, és ilyenkor mindig megbizonyosodok róla, hogy semmilyen stúdiós trükközés nincs a zene mögött. Ezek az arcok szimplán csak ennyire jók. Az abszolút favoritom a dobos, David McGraw, akit anno a Dürer Kertben (Rest In Peace..) még egy fotó erejéig is sikerült elkapnom. Olyan szinten érzékkel és nem evilágian dobol, hogy az hihetetlen.
A Josh Elmore/Belisario Dimuzio páros továbbra is remek riffeket szállít. Mondjuk, most kevésbé technikásak, és inkább a direkt agresszió játszik, de ez még így is a megszokott színvonal. Ráadásul most mintha változatosabb lenne az összkép, mint általában. Továbbra sem dőlnek az akusztikus vagy neoklasszikus témák, de most szerintem konkrét irány volt a progresszivitás a dalírás során. Olivier Pinard a Cryptopsy-ból hibátlan választás volt a basszeros pozicióra. Brutális jelenléte van és ebből olyan atombiztos alap születik a zenéhez, melyért minden magára valamit adó csapat a fél karját oda adná.
A "Terrasite" csont nélkül a tavasz legjobb extrém albuma, de még éves szinten is remek esélyekkel indul. Az egyetlen aspektus amibe talán bele lehet kötni, bár ez is inkább egyéni ízlés kérdése, az a borító. Nem tudom, nekem ez a kiélt alkoholista nyugdíjas arcberendezésű ember-rovar hibrid kifejezetten a tűzzel-vassal írtós kategória. Kitaláltátok, a Légy-filmekért sem vagyok oda.
Ezt leszámítva egy death metal rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott albumot tett le az asztalra a Cattle Decap. Csak egy saját főzenekaros koncert lenne végre, és teljes lenne a boldogságom.
10/10
