Kíváncsi lennék, hányan hallgatnak újkori Yes-lemezeket. A brit progresszív rock 1968-ban megalakult egykori zászlóshajója ugyanis már évtizedekkel ezelőtt letért arról az útról, amely elhozta nekik a világsztár státuszt, nem mellesleg számos rocktörténelmi alapművet köpött ki magából.
Ahhoz, hogy mindezt megértsük (mármint a stílusváltást), a Yes életművének alapos tanulmányozása, valamint a rockzene iránti érdeklődés, annak a zenei világban betöltött szerepének időszakos vizsgálata szükséges. Az egykoron domináns stílusirányzatnak (prog-rock) a csillaga már a nyolcvanas években leáldozott. A '90-es éveket uraló rockzenei trend az utolsó koporsószöget is a helyére kalapálta végül a prog-rock nyughelyeként szolgáló faládikóban.
Ez is letéríthette többek között az igenembereket a helyes útról, ám a klasszikus felállás lassú, de biztos szétesése is okozhatott egy kis képzavart, hogy akkor vajon merre, hogyan tovább. Alan White tavaly bekövetkezett halálával együtt a Yes alaptagsága tovaszállt, a bandában jelenleg az 1970-ben csatlakozott Steve Howe gitáros a főnök és a legrégebb óta a csapatban zenélő tag.
A Yes az agyas, virtuóz megközelítésű prog-rockból szép lassan átnyergelt egy nyugisabb, közérthetőbb (mondjuk ki: populárisabb) vonalra, megtartva ugyan egy-két apróbb motívumot, de lényegében egyfajta zenei transzformációnak lehettünk fültanúi az évek során.
Jogosan tehetnénk fel a kérdést, vajon mennyire releváns a Yes név használata mindezek fényében. Az az igazság, hogy olyannyira régóta tart már ez a folyamat, ennyi idő távlatából teljesen felesleges ezen agyalni. Egy bennfentes jól tudja, érdemes-e foglalkoznia a csapattal vagy sem, a Yes ugyanis nem árul zsákbamacskát: a fentebb említett vonalon haladnak szálfaegyenesen, kiszámítható muzsikájuk pedig semmilyen extra meglepetéssel nem szolgál (ehhez hozzácsapnám a múlt idő ragját, ugyanis az új cuccon van egy kis meglepi, de erről majd később).
Egy fokkal jobbnak találom az új Yes-lemezt, mely az InsideOut Music gondozásában jelent meg május 19-én "Mirror To The Sky" címmel, mint a 2021-es "The Quest" korongot (ennek kritikáját ITT találod): bár hasonló elemekkel van kikövezve, vannak azonban lúdbőrözős pillanatok, melyekben az elődje nem igazán remekelt.
Kellemesen pulzál a nyitótétel (Cut From The Stars) dob/basszus alapja, Geoff Downes a szintijével színezgeti a dalt, simogató dallamokkal kenegeti mindezeket az énekes Jon Davison, Howe pedig elpengetget a háttérben. Alan White helyére egyébként Jay Schellen került, aki korábban egy-két turnén már ült a dobok mögött a Yes kötelékében.
Steve Howe David Gilmour-szerű gitárjátéka vezeti fel a kilencperces All Connected című darabot, melynek szerteágazó íve egy kissé megtöri a nyitótétellel megkezdett album vonalvezetését, de talán pont ez adja meg a darab szépségét. A Luminosity is kilencpercesre hízott, lágy dallamvezetését egy kényelmes fotelba huppanva egy pohár bor kíséretében érdemes ízlelgetni. Howe gitárszólója nagyot dob az amúgy is jól sikerült szerzemény hangulatán.
Játékos ízekkel operál a jóval rövidebb Living Out Their Dream: ez rendesen oda lett rakva, akárcsak a közel tizennégyperces címadó. A Mirror To The Sky szó szerint megidézi nekünk a banda régi vonalának zsenialitását. A rétegesen építkező dal egyenesen az album csúcspontja: ha mindegyik nóta ilyen magasan szárnyalna, gondolkodás nélkül bevésném a tízes pontszámot.
Akusztikus szegélyezésű a következő, Circles Of Time című szám, az Unknown Place is tartogat meglepetéseket, Downes például nagyot alakít benne. A One Second In Enough mindezekhez képest eléggé szürkének hat, a záró Magic Potion pedig Billy Sherwood basszusjátéka miatt lehet érdekes.
Erős anyag lett a "Mirror To The Sky": ha a címadó vonalát erőltetnék a jövőben, sokan újra rákapnának a bandára az ősrajongók közül.
8,5/10
Fotó: Gottlieb Bros
