Míg egyes rockzenei műfajok képesek voltak akár arénákat is megtölteni, addig a doomzene az underground falai között talált magának hosszan tartó szálláshelyet, még annak ellenére is, hogy a legendás Black Sabbath egyes dalrészleteiből sarjadt ki maga a doom stílusirányzat.
A nyolcvanas években a legismertebb ilyen jellegű zenekarok, például a Trouble vagy a Candlemass után is leginkább csak a kultikus státusz maradt fenn, a maroknyi rajongótábor mellett esetleg olyan ismertebb zenészek hivatkoznak rájuk, mint James Hetfield vagy Phil Anselmo.
A doom a kilencvenes években kapott nagyobb reflektorfényt, amikor is virágzásnak indult a doom/death vonal, ennek ellenére az inspirációként szolgáló alapcsapatok nem igazán tudtak szintet ugrani. A sok esetben minimáltémákkal operáló doom metal ellenpólusaként szolgáló technikás metalzene sem volt éppen a fogyasztóbarát muzsikák zászlóshajója; és most képzeljük el, hogy a két ösvény egy ponton keresztezi egymást.
Az egyesült államokban 1986-ban megalakult Confessor nevű formáció arra vállalkozott, hogy technikás doom metalt fog játszani. Ez valószínűleg abban az időben is szemöldökfelvonások sorozatát váltotta ki az emberekből, de ma sincs ez másképp. Én hallgattam annak idején őket, majd hosszú időre fiókba kerültek; most pedig, hogy újra beleástam magam, jómagam is rácsodálkoztam a bandára.
A Confessor 1991-ben a legendás Earache lemezkiadónál megjelent "Condemned" című debütalbuma a rocktörténelem egyik legfontosabb darabja, még abban a tekintetben is, hogy sajnos nem sokan ismerik. Aki még emlékszik az Earache válogatáskazettájára ("Gods Of Grind"), melyen a Confessor mellett a Carcass, az Entombed és a Cathedral kapott helyet, annak valószínűleg dereng a Confessor-Trouble-párhuzam, ugyanis a csapat a lemezre szánt három nótájából kettő Trouble-feldolgozás (Last Judgement, Endtime).
Brian Shoaf és Ivan Colon (RIP) gitárosok vastag, zakatolós riffeket hoznak, olyasfélét, mint amilyeneket a Trouble bárdistái is, csak éppen a Confessor riffgyárosai ezeket sokkal agyasabb módon teszik: húzzák, nyúzzák, tekerik, variálják azokat az istenadta kvinteket. A komplexitást a ritmusszekció (Cary Rowells basszer és Steve Shelton dobos) is magas fokon alkalmazza, az énekes (Scott Jeffreys), aki egyébként a Watchtower zenekarban is megfordult, nem éppen fogyasztóbarát orgánumával mindez különleges egységet alkot.
Ahogy az Alone című nyitótétel komplex témázgatásai összefonódnak Jeffreys hidegrázós énekhangjával, az valami elképesztően zseniális. A Prepare Yourself című dalban talán túlságosan is egyértelműen kirajzolódnak a Trouble-hatások, ám ezeket a zenekar valószínűleg sosem tagadta (lásd: "Gods Of Grind"). Vastag, komplex riffeléssel alapoz a Collapse Into Despair, a dob-basszus tengely pedig csak színez és színez.
Itt aztán nincsenek unalomig ismételgetett témák, olyan ez, mintha minden finomságból csak egy-egy falatot kapna az ember. Éppen ezért az albumot képtelenség megunni, ha egymás után többször végigpörgetjük, akkor is szinte újszerűnek hat. Tele van zseniális megoldásokkal, mindegyik dal hatalmasat üt.
Jeffrey nem éppen hétköznapi énekhangját az Uncontrolled című darabban szinte fegyverként használja, a címadó dal komplexitása pedig szintet ugrik. Visszatér a hamisítatlan doom az Eve Of Salvation falai közé, a The Stain viszont már agyasabb megközelítésű, a záró Suffer pedig egyfajta esszenciája a korongnak.
A Confessor 1994-ben befejezte működését, majd 2002-ben újra beindították a hajtóműveket. 2005-ben megjelent a visszatérő lemezük, az "Unraveled". Egy ideje már tetszhalott állapotban funkcionál a zenekar, nem sokat hallani felőlük. A "Condemned" mindenesetre egy kihagyhatatlan alapmű, a banda pedig egy kuriózum, remélem, találkozunk még velük a jövőben valamilyen formában.
10/10
